Méltósággal elmenni

A súlyos esőcseppek úgy kopogtak a barak tetején, mint az én szemem az éhségtől.
Körbenéztem, Körülöttem emberek. Fáradt meggyötört testük szinte az utolsókat rúgta, de szolgai módon engedelmeskedett az agynak és harcolt mert élni akart, mert érezni akarta a vasárnapi kalács illatát, ölelni a kedvest és látni az otthont, mely talán meg sincsen már, de a remény, a remény melyet nem vehet el senki tőlük, ott él a szívűkben,
Egyik este a barakban a bal oldalamra fordultam az ágyamban. Mellettem vékonyka, összeaszott kis test hevert fáradtan, betegen. A láz szinte lángolt a szemében,
Didergett, fogai vacogtak, őszes halántékán tam- tamot vert az ér.
-Fázom – mondta.
Ráterítettem vékonyka takarómat. Megfogtam a kezét, mely szinte eltűnt a kezemben, s úgy aludtunk el mind a ketten.
Reggel a sorakozónál bemondták a nevét.  Tudtam, hogy az életemmel játszom, mégis válaszoltam helyette:
-Jelen
Háromnapi levesemet cseréltem el egy falat kenyérre, mert itt a kenyér többet jelent mint az arany.
Nagyon éhes voltam. A számhoz emeltem, beszívtam az illatát, és elképzeltem hogyan habzsolom, de nem ettem meg. Tudtam, van kinek többet jelent e falat kenyér, s este a kabátom alól előhúzva a bácsika tenyerébe csúsztattam.
Ő hálásan nézett rám, s utolsó erejét összeszedve egy mosollyal köszönte meg.
Ez a mosoly többet jelentett nekem mint az egész világ.
Reggel egy német tiszt törte ránk az ajtót.
-stehen Sie auf ! – ordította.
Mindenki felpattant a barakban, kivéve egy embert.
A tiszt újból elordította magát, de az aszott kis test már nem mozdult.
A német kiszaladt a társaiért, s én kihasználva az alkalmat odaugrottam mellé.
Arca hófehér volt, de az arcán még ott volt a tegnap esti mosoly.
Keze ökölbe volt szorítva, görcsösen fogott valamit. Óvatosan kinyitottam, s a falat kenyér a földre hullt.
Gyorsan felkaptam, eltettem és sietve a helyemre ugrottam.
Neki már nem lesz rá szüksége, hiszen ahová ő megy ott az asztal roskadásig tele lesz mindenféle jóval, s  már nem kell aggódnia, hiszen szabad lesz …szabad.
Azóta sokszor előveszem a kőkeményre szikkadt, darabka kenyeret, felnézek az égre, s ő fentről mosolyog le rám.
S ilyenkor eszembe jut, ő akár lehetett volna az én nagypapám.