Elmúlt éjjel 2 óra, amikor elindultam hozzád. Nem tudom mi vezérelt, azt sem tudom, merre vezetett az út, de odaértem az új házadhoz. Egy kis dombon állt, tágas, fákkal teli kertben. Kicsit távolabb ott állt a régi kis autód... (pedig tudom, hogy eladtad...)

- Szia. – a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy megérkeztem hozzád, úgy tűnt: már vártál.

Talán köszönni is elfelejtettem:
- Még megvan az autód? – mintha évek óta nem látott baráttól kérdeznék valamit.

- Nézd, ott van! – mutattál ki az ablakon. És a kocsi pontosan a ház zöld, vasrácsos kerítése előtt állt.

Hmmm. Furcsák ezek az ablakok, teljesen olyanok, mint a régi kis parasztházban.
- Ez Az a ház, nézz körül jobban! – feleltél, a ki nem mondott gondolatokra.

És valóban a szoba, az ágy, a szekrények, a virágok, minden szépen felvette annak formáját, és… melegséget árasztott. Kinéztem a másik ablakon is, de az az autót ismét távolabb, hátrébb mutatta, míg a redőnyös ablakból a kapu előtt állt. Próbáltam nem törődni vele.

- Látod a folyosók véres kockaköveit? – kérdezted. Hirtelen, valahogy mégsem váratlanul.

- Látom. – és kissé féltem, de rajtad látszott, hogy nincs benned félelem!

- A gonoszság káprázatai.

- Igen. Minél közelebb lépünk az Út-hoz, a saját folyosónkon, annál közelebb kerül a gonosz. Annak az erői is munkálkodnak.

„És az erejüket az emberek félelméből merítik. Csak azt tudják elérni, aki fél. Megrémítenek, tiszta, élő vérrel áztatják el útjainkat, mert a kicsordult vér a halál egyik jelképe, s mitől is félnénk jobban, mi halandók, mint a haláltól. Hát ezzel tartanak sakkban. Így szipolyoznak maguknak energiát, ha hagyjuk.” – nem lehet kiszűrni, hogy ezt melyikünk mondja, inkább olyan mintha egyszerre gondolnánk.

- Azért olyan ez, mintha az ember egy horror-filmet nézne, félelmében maga is farkasemberré válik, és együtt ordít a farkasokkal, akik nem látják emberi mivoltát, még emberi testében sem, csak ő maga látja önmagában az embert és azt a vadságot, amely nem hagyja, hogy ember maradjon. – mondatja velem valami onnan bentről, és látom a fekete farkasokat üvölteni.
Hidd el, nem túl jó érzés látni saját magadat, amint farkasemberré változik, amikor tudod, hogy nem vagy az. Amikor a düh, az indulat vagy a félelem átveszi az irányítást, pedig nem én vagyok egyik sem. A legtöbben csak „tétlenül” üvöltünk ilyenkor, pedig tudnánk tenni ellene.
"Akkor miért engedünk nekik?"

- Mert nincs meg a tiszta látás...

És itt, most együtt jobban érezzük az Erőt...
- Ezért sem mindegy, hogy egyedül lépsz-e az Út-ra, vagy többen. A kettő ilyenkor több mint az egy. Ketten erősebbek vagyunk. A három meg a kettőnél is erősebb. S minél többen szentelik magukat e csodás új életnek, annál erősebb a hatása - és ez ott rezeg mindenhol, és sokan meríthetnek belőle új erőt -, s ennél fogva még inkább keservesen kapaszkodik körmeivel a gonoszság abba, akibe még lehet. Gondolatainkkal betöltjük a mindenséget. De mi már – talán épp ezért - döntöttünk: az új életnek szenteltük lelkünket, még ha száz százalékig ez nem is látható a mindennapokban, mert még nem győztük le teljesen azt a félelmet. De elkezdtük és nincs visszaút, akkor sem, ha vérrel riogatnak, ha halállal, hiszen az így vagy úgy, de eljön.

- Adhatunk egymásnak egy kis erőt, ami előcsalogatja a bátorságot. Bárki adhat bárkinek. A félelemre is szükség van, egy ideig… Az is motivál, egy ideig… De aztán… Igazán élj, ne félj! Már nincs szükséged rá. Csak a szeretetre, az áramoljon a szívedbe, s azt sugározza szét a szíved! Akkor láthatsz is...

Neked mindjárt menned kell dolgozni. Kikísértél. Még adtál valami ajándékot, de nem tudom, mi van a kis dobozban. Gyorsan hazaértem. Gyújtottam egy gyertyát és egy füstölőt. Meg kellene nézni, mennyi is lehet az idő… és felébredtem… és megnéztem az órát: 4 óra 20 perc. … És megcsörrent a telefon. Innen ismerős neked is… Te voltál a vonal túloldalán…

/ Hezekiah, 2005. (írói vénák nélkül, ahogy láttam és hallottam...) /