Veszekszem a múzsámmal. Megkergült. Régebben oly szelíd volt. Mellém ült. Hozzám bújt és megcsókolt. Homlokon. Látogatott, panaszra nem volt okom.
Most meg mint egy gőzmozdony. Letarol. Nyelvét dugja torkomba. S taperol. Mint egy őrült, vad ördög. Úgy meghág. S reggelre már bottal ütöm. A nyomát.
Teveled én hosszútávra tervezek! Nyelvét nyújtogatja csak. Kinevet! Tudja, hogy itt ő az úr és én szolga. – Üres papír fölött ülhetsz majd újra!
De hogy ő így kihasznál! Nem járja. Jönne inkább ritkábban. Nem fájna. Ám így hátamon ugrál: Írj, írj, írj!!! Tedd most, holnap énutánam már ne sírj!
Orgiákat lezavar! Énvelem! Aztán hetekig semmi. Leshetem! Majd jön, s újra szárnyra kap. Elsuhan. Én múzsám egy kib*szott Don Juan!!!
|