| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Kiályfi és a lány Ideje:: 04-23-2004 @ 09:02 am |
|
|
|
|
Élt egyszer egy öreg király. Békében, gondtalanságban uralkodott,mert
boldog népe, gazdag országa volt: végeláthatatlan erdőségei, dúsan
termő földjei, s kikötőiben hajók megrakva gyümölccsel, selyemmel,
távoli vidékek kincseivel.
Hét tornyú palotájában nagy ünnepre készülődtek. Kihírdette, hogy
három nap múlva megházasodik egyetlen fia, elveszi a szomszéd
ország királyának lányát.
- Jaj ne, apám! Várjunk még egy keveset, hátha találok a szívemhez
illőt -kérlelte a királyfi, mert a királylány olyan csúf volt, olyan lusta és
olyan dölyfös, hogy azt elmesélni sem lehet.
De a király nem engedett:
- Öreg vagyok már, fiam, mihamar meg kell házasodnod és átvenned
a helyem a trónon.
Nem tehetett hát semmit. Este szomorúan ballagott hálószobájába,
még kedves, idős dajkáját is elkűldte maga mellől, pedig ő vigasztalta
volna... hasra feküdt baldachinos ágyában és keservesen zokogott.
Nagy szomorúságában egyszer csak rubinköves gyűrűjére tévedt a
szeme és a gyűrű tűzpiros kövében egy leány arcát látta: aranypatak a
haja, szeme kék, mint a tenger, ajka piros, mint a vér, szelíd a mosolya
és az arca olyan bájos, hogy a királyfi nyomban beleszeretett.
Gyorsan telt a három nap. Cselédek porolgatták a kristálycsillárokat,
díszítették a termeket, fényesítették az ezüst tányérokat, arany
kelyheket, szakácsok készítették az ünnepi lakomát, a szabók pedig az
utolsókat igazítgatták a csipkegalléros, díszes ruhákon.
Örült a király, úgy várta a nagy napot, olyan boldog volt, hogy észre
sem vette a királyfi bánatát, az meg csak üldögélt naphosszat a
rózsakertben és könnyes szemmel nézte, nézte a gyűrűt.
Az esküvő előtti éjszakán nyugtalanul aludt, s egy álmot látott: sűrű
erdő közepén tisztást, tisztáson óriási fát, fában odút, s az odúban
mókust. Hirtelen lepottyant az ujjáról a gyűrű, gurult a füvek közt,
gurult mohán, száraz levélen, letörött ágakon koppant, s végül nagy
lendülettel az odúba pattant...
Fölriadt álmából, ült az ágya szélén, fájó szívvel nézte a gyűrűt,
rettegve gondolt a reggelre, majd fölugrott, ringyes-rongyos
vándorruhát kapott magára, oldalára kötötte a kardját és az éj leple
alatt kiosont a palotából, hogy megkeresse a gyűrűben látott gyönyörűséges lányt.
Napokig bolyongott, maga sem tudta merre, kietlen vidékeken,
lidérces erdőkön, ingoványoson keresztül, míg egy rétre nem ért. A
réten egy aranyszakállú öregember aranysörényű lovat legeltetett, ám
hirtelen megbokrosodott a ló, fújtatott, tombolt, mint egy dühöngő
sárkány, templomtoronynál is magasabbra ugrott, s félő volt, hogy
lerúgja a felhőket az égről.
- Azt már ugyan nem hagyom! -kiáltotta a királyfi, majd kapta, legott a
hátára szökkent, megragadta a sörényét és addig rángatta, addig
cibálta, míg meg nem nyugodott a ló, s olyan szelíd nem lett, mint
egy legelésző bárány.
- Segítségért segítséggel tartozom -kezdte az öreg, azzal kitépett egy
szálat a ló arany sörényéből.- Tedd el ezt a sörényszálat, és szakítsd
el, ha bajba kerülsz.- mondta, a királyfi pedig megköszönte, gombja
köré csavarta és elindult.
Nem sokára egy kerek tóhoz ért; a partján ezüst pikkelyes hal
vergődött.
- Szeretnél a vízbe jutni, igaz? Na, gyere! -mondta, azzal lehajolt és
bedobta a vízbe. Amint megfordult, egy ember állt előtte, épp olyan
volt, mint az, amelyik a lovat legeltette a réten, de ennek ezüst
szakálla volt, és ujjai között egy ezüst pikkelyt nyújtott feléje.
- Nagyon vigyázz rá, és ha segítségre lesz szükséged, csak dobd a
vízbe... dobd a vízbe! -mondta és úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna
el.
Ment a királyfi, ment tovább. néha a gyűrűre pillantott, olyankor jóleső
melegség futotta át és megszaporázta lépteit. Kis idő múlva egy
kőhídhoz ért, a híd mellett pedig egy rézszakállú embert látott, aki
tenyeréből épp egy kis réztollú madarat etetett. Egyszer csak
elsötétült az ég, mintha fekete felhő takarná a napot, de nem felhő volt
ám, hanem egy saskeselyű; félelmetes karmaival támadt a madárra, de
még mielőtt elérte volna, odaugrott a királyfi, és kardjával össze-vissza
kaszabolta.
Hálásan fordult feléje az öreg.
- Köszönöm, hogy megmentetted a madaram -mondta és egy
réztollacskát adott neki.- Ha veszedelem fenyeget, fújj a tollra, s nem
marad messze a segítség!
Eltette a királyfi a tollat az ezüstpikkely mellé és vándorolt tovább.
Régóta bolyongott már. Aki poros, rongyos ruhában meglátta,
királyfiságát nemigen hitte volna el... Egyszer csak egy rozoga ház
mellett haladt el; olyan semmicske házikó volt, hogy alig vette észre,
de mintha valaki a fülébe súgta volna: "Rád férne egy kis pihenés...
Rád férne egy tányér meleg étel!"
Bezörgetett hát az ablakon, szállást kért éjszakára, meg valami
harapnivalót.
Egy öregasszony lakott a házban, kedvesen fogadta, betessékelte,
megetette, megitatta, s egy csöpp szobában lefektette. Jót aludt a
királyfi, nem is emlékezett már, mikor aludt utóljára vetett ágyban, ám
amikor fölébredt, rémülten vette észre, hogy ujjáról eltűnt a rubinköves
gyűrű; szétdobálta párnáit, négykézláb keresett a padlón,
átkutatott minden zeg-zúgot, de mégsem találta.
- Elveszett a gyűrűm -panaszolta.- Sehol sem találom.
- Nálam van a gyűrűd -károgta rémes hangon a banya.- Az a
fizetség a szíves vendéglátásért.
- Aranypénzzel fizetek -ajánlotta a királyfi.- Annyit adok, amennyit
kérsz.
De az csak a fejét rázta.
- Nem kell a pénzed, de ha nálam szolgálsz egy kerek esztendőn át,
ha leszel a csigapásztorom, visszakapod a gyűrűd.
Mit tehetett hát? Sírt-rítt, könyörgött, fenyegetőzött is, de végül csak
elfogadta az ajánlatot, s felcsapott csigapásztornak.
Három kis csigát legeltetett. Vagyis csak heverészett mellettük, mert
legeltek azok maguktól is: fűszálról fűszálra csúsztak, lapulevélről
lapulevélre, és még el sem igen veszhettek volna, mert jól látható,
fényes nyálcsíkot hagytak maguk után; egyébként pedig szakasztott
olyanok voltak, mint a többi csiga. A vénasszony mégis a lelkére
kötötte: úgy vigyázzon rájuk, hogy ha csak egy csigaház-karcolás is
esik rajtuk, nemcsak a gyűrűtől búcsúzhat, de az életétől is.
Elhatározta, hogy kideríti a titkukat. Leste, leste őket napokon át, s
egy teliholdas éjszakán, bár majd leragadt a szeme, mégis fönnmaradt,
és mit látott... ?! Teremtőm! A csigák pördültek-fordultak, s eleven
leányokká váltak; az egyiken aranyruha volt, a másikon ezüst, a
harmadikon rézruha.
- Jaj, mit tettél, te szerncsétlen?! -szörnyűlködtek, amint ébren látták
a királyfit.- Halálra kerget a banya, amiért kilested a titkot. Száz
meg száz csalán-vitéze már elindult, hogy megtaláljanak...
- Kik vagytok? Csigák? Emberek?
- Királylányok vagyunk -válaszolták-, és rabságban sinylődünk... Ám te
menekülj, és kérünk, vigyél magaddal minket!
- Nekem vissza kell szereznem a gyűrűm, mert abban láthatom a
kedvesem arcát... akit keresek.
- Soha nem kapod vissza a gyűrűt -mondták a lányok-, és mert nem
máthatod a kedvesed arcát, lassan elfelejted őt, arra sem emlékszel
majd, miért indultál útnak... És jobb is, ha elfelejted, mert az a lány már
nem él... Ránk vigyázott, akárcsak te, de ő is kileste a tikunk, és egy
nap nyoma veszett...
Földre rogyva zokogott a királyfi, majd arra eszmélt, hogy újra három
kis csiga mászik a lába előtt.
"Valóság volt vagy álom?" -tűnődött és fülében még visszhangoztak
a szavak: "Mert nem láthatod kedvesed arcát, lassan elfelejted őt".
Fölmarkolta a földről, zsebre tette a csigákat, és szaladt, szaladt,
amilyen gyorsan tudott... És minden lépésnél, minden fűcsomóból
csalán csípte a lábát.
Ki tudja, mióta menekült, nappalokon, éjjeleken át; ruhája
foszladozott, arcát ágak karistolták és fáradt volt, gyönge, kimerült,
nehezen mozdította a lábát, nehezen lépett, nem csoda hát, hogy
utólérték, s hamarosan embermagas csalánerdő vette körül. Hiába
húzta elő a kardját és aprította őket, mert ha egyet levágott, öt csalán-
vitéz is nőtt a helyére.
Abbahagyta a viaskodást, visszadugta hüvelyébe a kardját és várta a
csalánok halálos csípéseit. De hirtelen eszébe jutott, amit az
aranyszakállú öregember mondott: "Szakítsd el, ha bajba kerülsz!".
Gombjáról letekerte gyorsan az aranysörény-szálat és elszakította.
Abban a pillanatban előtte termett az aranysörényű ló, hátára pattant és már röpültek is hét határon túlra.
Amikor nagy sokára megálltak és leszállt a hátáról, a zsebéből
kipottyant egy csiga, pördült a földön és az aranyruhás lánnyá
változott.
- Ez az apám lova -kezdte.- Hazamegyek vele, jöjj te is!
Megmentettél, bizonyosan megkapod a kezem, s egy hatalmas
országot hozományul.
- Kedvemre való teremtés vagy, megyek is veled, szívesen leszek a
vőlegényed -válaszolta mosolyogva, s már ölelésre tárta a karját, de a
lány arany ruhájáról eszébe jutott a gyűrűben látott aranyhajú lány,
akinek kék volt a szeme, mint a tenger, s az ajka piros, minta vér.-
Mégse tehetem, mert keresek valakit... -mondta, azzal búcsút intett és
elindult.
Vándorolt hosszú hónapokon át, hegyeket mászott meg, néptelen
vidékeken kóborolt, míg az egyik alkonyatkor a tengerparthoz nem ért.
Bámulta a vízbe lebukó napot és az utolsó sugárnál kívánt valamit,
mert amit olyankor kívánunk, az beteljesedik. Azután szélcsendes
zúgot keresett magának és elaludt.
Arra ébredt, hogy számtalan csalán-vitéz tolong, lökdösődik körülötte.
"Jaj, hová fussak, hová bujjak előlük?!" -sóhajtott tanácstalanul, majd
előkotorta zsebéből az ezüstpikkelyt s magában motyogta, amit az
öregembertől hallott: "Csak dobd a vízbe... dobd a vízbe!"
Térdig a tengerbe szaladt és a vízbe dobta a pikkelyt.
Az ezüsthal úszott eléje, de nem akkorka volt ám, mint ama
partravetődött hal, amelyiket a vízbe visszasegítette, hanem hatalmas,
akkora, hogy a királyfi ráülhetett a hátára, belekapaszkodott
kopoltyúiba, s az már úszott is vele, úszott egy távoli szigetre.
Amint megérkeztek, kiesett a királyfi zsebéből a második csiga,
csobbant egyet, bucskázott a vízben s a következő pillanatban már az
ezüstruhás lány állt előtte.
- Ez az apám hala -mondta-, hazavisz a hátán. Válassz engem
kedvesednek, jöjj velem, és nagy ország királya leszel!
- Szép is vagy, kedves is -kezdte a királyfi-, nekem meg úgysincs
senkim ezen a világon... miért ne mehetnék veled? -de mikor szerényen
lehajtotta fejét, a vízben, a lágyan ringó hullámok között, a régi bájos
arcot látta: aranypatak a haja, szeme kék, mint a tenger, s az ajka
piros, mint a vér.- Köszönöm, de menj egyedül... azt hiszem, várnak
rám valahol -mondta, azzal megindult a sziget belseje felé.
Jó ideje élt békében, boldogan, tarka tollú madarak, nevesincs állatok
között és már meg is feledkezett a gyűrűről, s a vénasszony vitézeiről,
ám egyik nap egy szál csalánt vett észre, azután többet, egyre többet
látott, míg el nem lepték a szigetet.
"Végem van hát... nem menekülhettem!" -motyogta elkeseredve, s
amint a földre rogyott, csalánok tekeredtek a lábára, úgy, hogy már
mozdulni, szabadulni sem tudott.
Eszébe jutottak a rézszakállú ember szavai.
Ráfújt a tollra, s abban a minutában előtte termett a réztollú madár,
de olyan óriási volt, hogy a legnagyobb sas is menekült volna, ha
összetalálkoznak; csőrével csípte, cibálta a csalánok szárát, leveleit,
hogy kiszabadítsa szorításukból a királyfit, majd a hátára kapta és
röpült vele szigetek, országok, tengerek fölött, míg egy világvégi
erdőbe nem ért.
A királyfi zsebéből kipottyant a harmadik csiga is, pördült egyet és a
rézruhás lánnyá változott.
- Nincs hova menned -kezdte a lány-, mert az erdőn túl nincs út, nincs
egy talpalattnyi hely... Légy a vőlegényem, s ez a madár hazavisz
minket apám országába, ahol drága kincsek között boldog király leszel!
Örült a királyfi, hogyne örült volna, de amint a lány csillogó szemébe
nézett, egy arcot látott benne: ajka piros volt, mint a vér, szeme kék,
mint a tenger, s aranypatak a haja.
- Nem lehetek a kedvesed -mondta.- Nem lehetek országod királya,
mert úgy érzem, keresek valakit...
- Maradj hát, de tudd, hogy ez elátkozott vidék, s ha elpusztulsz,
emlékezni se fognak rád -mondta búcsúzóul a lány.
Egyedül maradt a királyfi és nagyon fáradt volt, füvekből, levélből
fekhelyet készített, lefeküdt és mély álomba merült.
Amikor fölébredt és körülnézett, ismerősnek talált mindent: sűrű erdő
közepén tisztást, tisztáson az óriási fát, fában az odút, s az odúban
a mókust. Ekkor csodás dolgot látott: az elveszett rubinköves gyűrűt
vette észre, gurult a füvek közt, gurult mohán, száraz levélen, letörött
ágakon koppant, majd nagy lendülettel az odúba pattant.
Megindult a fához, a mókus az ágra szökkent előle, s a királyfi az
odúban egy ajtócskát talált, kinyitotta és az ajtón túlra, egy sík vidékre
lépett: sivatagba, ahol egy fa, egy árva fűszál se volt, ahol nem éltek
állatok, madarak, emberek, és felhők sem gomolyogtak az égen, csak a
tüzes nap és a sivatagi sárga homok vakított.
Szomorú lett, mert nagyon egyedül érezte magát, és annyira félt,
hogy sírva fakadt.
Kicsordúlt a szeméből egy könnycsepp, végiggördült az arcán és
amint sisteregve a forró homokba csöppent, életre kelt a sivatag: füvek
nőttek, fák, színes virágok, kis ösvényeken hangyák cipelték tojásaikat,
állatok kergetőztek és madarak dalát röptette a szél.
Ámulva állt a királyfi, törölte könnyes szemét, s ekkor a gyűrűben
látott gyönyörűséges lány állt elé és megfogta a kezét; ajka piros volt, mint a
vér, szeme kék, mint a tenger, aranypatak a haja, és bájos, szelíd a
mosolya. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 04-23-2004 @ 09:02 am
| Hozzászóló: veva (Ideje: 04-23-2004 @ 05:29 pm)
Comment: Óóó! Már vége? :))) Még olvastam volna tovább! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: csingi (Ideje: 04-26-2004 @ 01:43 am)
Comment: szellemke ez egy igazi, klasszikus mese. Ha teljesíteni tudod, három kívánságom lenne: az első, egy mese, a második egy mese, és a harmadik, no.... kitalálod-e, egy vers. Köszönöm. :) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: szellemke (Ideje: 04-26-2004 @ 01:49 pm)
Comment: Csinginek!
Klasszikus mese???
Egy klasszikus mese nem rólam szól!!!
(Nem tanítottalak??? ... hogy az igazi költő nem azt írja, amit ő érez, hanem azt, amit azok éreznek, akik nem tudják azt versbe önteni???) |
|
|
|
|
|
