Féltve őrzöm a 12 nap emlékét. Gyönyörű napok voltak, szentek. Évtizedekig csak a szűk családi körben lehetett erről beszélni. Ezeknek a napoknak az emléke örökre, kitörölhetetlenül szívem legelőkelőbb helyét foglalják el. Ezt az érzésemet a hosszú évtizedek alatt történt hazug beállítások sem tudták megváltoztatni.

Még most is szomorú vagyok, hogy ezt a tiszta, igaz hittel vívott forradalmat szörnyű módon leverték. Megtörték a nép lelkét, és elfojtották szabadság utáni vágyát.

Az ember úgy érezte a forradalom napjaiban, hogy minden igaz ember egyet akar. Egy emberként összefogva csodát műveltek. Az egész világ megismerhette akkor a magyarok bátorságát, jövőbe vetett hitét, akaratát, hogy Magyarország ne legyen soha többé leigázva idegen hatalom által. Független, szabad Magyarországot akart a felkelő nép.

Hálát adok az Istennek, hogy megérhettem, átélhettem ezt a csodát. Úgy tűnt, mintha egy ország népéről egyszerre hullott volna le a rablánc.

Aki részese volt az októberben történteknek, az soha, de soha nem tud erről elfogultság nélkül beszélni. Egyszerre egyenesedett ki a magyar nép, egy emberként nyilvánította ki akaratát, hogy szabadságát kivívja, lerázza a ránk erőltetett rémuralmat.

Úgy éreztük, elfelejthetjük korábbi sérelmeinket, nem lesz több megaláztatás, szabad emberként élhetünk, egyenes tartással, emelt fővel ebben a kis hazában.

19 éves voltam akkor, kisfiam 2 hónapos. Férjem a Magyar Képzőművészeti Alap tagja, önálló tevékenységet folytató iparművész. Ebben az időben fő elfoglaltságom, gyermekem gondozása és háztartásom vezetése volt, ez töltötte ki életemet.

Ezen a napon, október 23-án, úgy, mint máskor, levegőzni vittem a kisfiamat a délelőtti órákban.

Verőfényes, szép késő őszi nap volt, szinte nyáriasan meleg.

Gondoltam, ha már ilyen kellemes az idő, elsétálok az Agráregyetemre, hadd dicsekedjek kolléganőim előtt azzal, hogy milyen szépen fejlődik a kisfiam, hiszen már 3 hete is volt annak, hogy meglátogattak bennünket. Ezzel a szándékkal és gondolatokkal értem oda az Egyetemre.

A mai Szent Margit gimnázium épületében, a Villányi út 5-7-ben volt akkor az Agrártudományi Egyetem. Amikor beléptem a kertbe, feltűnt, hogy milyen csend van. Máskor tele volt a kert és az előtér is hallgatókkal, most egyetlenegyet sem lehetett látni. A portásfülke is üres volt, a portás sem volt a helyén. Így hát, otthagytam a babakocsit, és karomon vittem a gyereket, és felmentem vele lifttel a 3. emeletre.

A Tanulmányi Osztály minden ajtaja tárva, nyitva volt, és sehol nem volt egy lélek sem ! Úgy tűnt, mintha hirtelen, gyorsan kellett volna otthagyniuk a munkahelyüket. Hát hol lehetnek ezek ? Vártam egy kicsit a folyosón, hátha előkerülnek. Egyszer csak nagy zajt, zsibongást hallottam, majd éljenzést, aztán viharos tapsot. Gyorsan elindultam lefelé, és akkor láttam ám, hogy a Díszterem zsúfolásig van az egyetemi hallgatókkal, tanárokkal, alkalmazottakkal. Forró hangulatban folyik a diákgyűlés. Ott volt mindenki, csüngtek, lógtak még az erkélyen is.

Egyre többször tapsoltak bele a szónok beszédébe a diákok.

Azt skandálták, hogy

- „…Nagy Imrét az élre…”

Emelkedett hangulatú volt az a gyűlés. Aztán felolvasták a diákok által megfogalmazott 16 pontot. Azt tervezték, hogy majd elviszik azt az Országházba, valamint a Rádióban is beolvassák.

Most már a lelkesedés a tetőfokára hágott.

- Éljen, éljen, …Vesszen, vesszen…

Váltakozva kiáltozták, és mindenki boldog volt. Mondták, hogy mindjárt indulunk, először a Bem szoborhoz, majd a Rádióhoz és az Országház elé.

Én meg csak álltam ott az emeleti erkély közelében a folyosón megilletődötten, a pici babával a karomon. Azt éreztem, hogy történelmi pillanatnak vagyok a részese. Magam körül az Egyetem épületében csupa aranyos, kedves fiatalt láttam, akik már készülődtek a felvonulásra. Néhány diáklány pedig, sietve egy nagy tekercs nemzeti színű szalagból kokárdákat és karszalagokat készített.

Alig tudtam türtőztetni magam, hogy velük ne menjek, de mégis hazaindultam. Siettem, hogy otthon elújságoljam az Egyetemen történteket. A babakocsiban a kisfiam, körülöttünk pedig, az utcán egyre nagyobb lett a tömeg. Az emberek csillogó szemében a jövőbe vetett hit és remény tükröződött. Ujjongott a város.

Siettem volna hazafelé, de a babakocsit tolva elég nehezen tudtam kijutni a tömegből, ugyanis én épp az ellenkező irányba igyekeztem, Kelenföld felé a Bartók Béla úton, a tömeg pedig, a Műegyetem felé tartott.

Egymástól tudták meg az eseményeket az emberek. A hír gyorsabban futott végig a városon, mint manapság. Mindenhova eljutott a felvonulás szándékának a híre is.

Egyre több ember volt az utcán. Jöttek mindenfelől a munkaidő végén az emberek, és a városban történtekről beszélgettek egymással. Időközben az emberek egy-két ablakba kitették rádióikat, hogy hallgassák a híreket. Egyszer csak bemondták, hogy a felvonulást engedélyezték. Ez olyan lelkesedéssel töltött el mindenkit, hogy ismeretlenül ölelgetni kezdték egymást az emberek. Örömkönnyek, csillogó szemek, kedves, udvarias nők és férfiak. Boldogok voltunk, lebegtünk. Mintha varázspálcával érintettek volna meg mindannyiunkat.

A Kosztolányi Dezső téren (akkori Lenke téren) megálltak a villamosok, a kalauzok, a vezetők is leszálltak. Örömünnep zajlott az utcákon, tereken. Felemelő érzés volt, hogy milyen lelkes volt mindenki.

Aztán a Feneketlen tóval szemben, a Bartók Béla úton, egy harmadik emeleti ablakból bontogattak ki egy gyönyörű selyem nemzeti színű lobogót. Nagy éljenzés, volt miközben leeresztették. Most is, valahányszor arra sétálok, ezek a képek peregnek le előttem.

Ezek után egyre több ablakban tették ki a nemzeti színű zászlókat. Közben egy fiatalember Ady verset kezdett szavalni. Újra éljenzés, taps… Óriási volt a lelkesedés.

Mindenki a Műszaki Egyetem felé vette az irányt, hogy csatlakozhasson a diáksághoz.

Ezekben a pillanatokban azt éreztem, hogy 10 millió ember szíve együtt dobban, egyet akar, korra, nemre, foglalkozásra tekintet nélkül. A diák, a mérnök, az alkalmazott, a gyári munkás, a kalauz, a sofőr, az orvos,… mind, mind együtt szerette volna lerázni a rabigát. Csak a hatalmukat féltők nem álltak a nép mellé, ők eltűntek ezekben az órákban.

Közben a Rádióban többször bemondták, hogy este Gerő beszédet fog mondani.

Nem is tudom, hogy keveredtem haza a kicsi fiammal, elég az hozzá, hogy épségben hazaértünk. Otthon már nagyon izgultak miattam, hol lehetek ilyen sokáig. Férjem is ugyanilyen lelkes hangulatban ért haza Pestről. Ő az Astoria szálló és a Rákóczi út környékén volt éppen, és az ott történteket mondta el. Azt, hogy a felvonuló diákok felugráltak a megjelent orosz tankokra, s próbálták oroszul elmondani, hogy mi a helyzet, hogy nem vagyunk fasiszták,..

Elhatároztuk, hogy Gerő beszédét meghallgatjuk, utána bemegyünk a városba gyerekkel együtt. A beszédet végül mégsem hallgattuk meg, túl késő volt.

A Szabad Európa Rádióból, az Amerika Hangjából és a magyar adásból próbáltunk következtetni arra, hogy valójában mi is történik velünk.

Amíg a férjem hallgatta a híreket, addig én rendbe tettem a kisfiamat, megetettem, bepólyáltam, és a mózeskosárban elvittük magunkkal a városba.

Az 1938-as évjáratú kis Topolinóban szűken, de elfértünk. Nem tudom, hány óra lehetett, de már elég sötét volt. A Gellért szálloda előtt kint álltak a pincérek és mások is. Az eseményeket tárgyalták.

A Szabadság hídon mentünk át Pestre. Ahogy átértünk a hídon, a Közgazdasági Egyetemnél két nemzeti színű karszalagos egyetemista fiú állított meg minket. Azt mondták, hogy a Rádiónál már lőnek, így kockázatos arra mennünk, próbáljunk meg a Petőfi hídon visszajutni, ugyanis a Szabadság hidat éppen most zárták le.

A fiatalemberek elmondása szerint az egyetemi ifjúság elvitte a 16 pontot a Rádióhoz, és szerették volna beolvasni azt. Ezt azonban nem engedték, majd hosszú várakozás után a Rádió épületében levő ávósok lövéseket adtak le az utcán levő fegyvertelen tömegre. Ekkor elszabadultak az indulatok, és kövekkel, téglákkal kezdték dobálni a Rádió épületét. Ezt követően az ávósok rettenetes lövöldözésbe kezdtek. Ezeket a lövéseket mi is hallottuk.

Ekkor letettünk róla, hogy megnézzük a Sztálin szobor ledöntését. A Kálvin térről a Múzeum körútig belátható volt a terület. A kocsiból nem szálltunk ki. Lassan, lépésben mentünk. A Múzeum előtt állt egy villamos, ami valószínűleg kisiklott. Kicsit arrébb egy teherautó lángolt, könyveket, vörös zászlókat dobáltak rá. Volt ott egy ház, aminek a tetejéről éppen akkor verték le a vörös csillagot.

Közben folyamatos géppuskaropogás hallatszott. Én rettenetesen megijedtem, remegve ültem hátul a kis Topolinóban, ölemben a kisfiammal.

Így aztán nem mentünk tovább, hanem valahogyan lekeveredtünk a rakpartra, onnan pedig, a Petőfi hídon haza. A lövések zaját még itt, Budán is lehetett hallani. Tragikus gyorsasággal peregtek az események.

5-6 napig tartott a város különböző helyein a tűzharc. Több helyen hatalmas barikádokat emeltek. Először a Móricz Zsigmond körtéren láttam ilyet: a síneket felszedték, ’X’ alakba rakták, a macskaköveket is felszedték, és hatalmas torlaszokat csináltak belőlük a felborult villamosok és teherautók mellett.

Miután 23-án ilyen drámai vége lett a napnak, természetesen, egész éjszaka füleltünk, hogy honnan jöhet a lövések zaja. Városszerte cirkáltak a szovjet tankok. Ennek ellenére reggel újra kimentünk a városba, mert mindent tudni szerettünk volna arról, hogy mi történik. Ezenkívül az élelmiszer is elfogyott. Kenyeret, tejet kellett vásárolni.

A legalapvetőbb élelmiszereket mindig megkaptuk kis sorbaállás után, ahol az emberek békések és türelmesek voltak.

Városszerte megrázó képek tárultak elénk. Elszörnyedve láttam a Móricz Zsigmond körtéren történt harcok nyomait, az ágyúlövésektől romba dőlt házakat, a pusztulást. A Szabadság mozi előtt egy teljesen kiégett harckocsi, benne szénné égett katona volt.

Előző este a Sztálin szobrot ledöntötték, így már csak azt láttuk, hogy a Lenin körút és a Rákóczi út kereszteződésénél, az Emke kávéház előtt vonszolják valami erőgépfélék ezt a hatalmas monstrumot. És, mint az elnyomás és a diktatúra szimbólumát, aki csak hozzáfért, ütötte, verte hatalmas kalapácsokkal, csákányokkal, ahogy csak az ereje engedte. Mindenki akart belőle egy kis lepattant darabot „emlékként” hazavinni, hogy el ne felejtsék soha az elvetemült diktatúrát, amit a magyar nép elszenvedett.

Nagyon sajnáltam, hogy sok ezer fiatal esett áldozatul a harcokban. Életüket nem kímélve, elszántan harcoltak, hogy kivívják a szabadságot. Hősök voltak ők mindannyian. Valamennyit a mai napig gyászolom a szívem mélyén. Ki gondolta volna még néhány napja, hogy a – bátor lengyel nép harca melletti - békésen induló rokonszenvtüntetés ilyen tragikusan ér véget. Gyászoltuk az öt napos budapesti harcokban elesetteket, az Országház előtti sortűz áldozatait, nemzetünk legjobbjait. A házak ablakaiban gyertyák égtek a tiszteletükre.

A kirakatok a Móricz Zsigmond körtéren, végig a körúton és a Rákóczi úton be voltak törve, de mindenhol érintetlenül ott volt az áru. Jól emlékszem, hogy a Lenin körúton, az Éjjel-nappal közért mellett volt a Kézműipari Szövetkezet üzlete, ahol a gyönyörű holmik, bőrkesztyűk, gyapjú termékek, bőrtáskák, cipők,.. szintén ott maradtak a kirakatban. Senki azokhoz nem nyúlt. Némelyik kirakatba elhelyeztek egy feliratot is, hogy „magyar ember nem lop.” Ezt már csak azért is jó volt látni, mert az „elvtársaknak” mindenki gyanús volt és ellenség.

Annak ellenére, hogy az egész városban tűzharcok alakultak ki, egy pillanatig sem volt áramszünet, a pékek mindennap bementek kenyeret sütni, hogy az embereknek legyen naponta friss kenyere. Ez is hazaszeretetükről tanúskodott. A vidék szinte azonnal hozta fel a legkülönfélébb élelmiszereket zsúfolásig megrakott teherautókkal és lovas kocsikkal. Nagy szeretettel osztották ezeket ingyen a budapestieknek. Hősiesen helytálltak az orvosok, az ápolónők és a közüzemi dolgozók is. Béke és szeretet volt a szívekben. Minden embernek egy célja volt, hogy szabad Magyarországon élhessen.

Bizakodva néztünk a jövőbe, annál is inkább, mert a miniszterelnök, Nagy Imre bejelentette, hogy semmilyen bántódása nem lesz azoknak, akik fegyvert fogtak. A szovjet csapatok kivonulnak, az ÁVH-t feloszlatják. Újra Kossuth címer lesz és a katonai egyenruha is a hagyományos magyar, nem pedig a gimnasztyorka, Március 15-ét újra megünnepelhetjük… Egyszóval, úgy tűnt akkor, hogy a 16 pont nagy része megvalósul. Az első és legfontosabb, hogy a szovjet csapatok kivonuljanak az egész ország területéről, valamint, hogy az ÁVH-t feloszlassák.

Már úgyszólván mindenütt megkezdték a romok eltakarítását. A házmesterek rendbe tették az utcákat, a házakat. Mindenki azon volt, hogy új idők következzenek, amelyek már zsarnokság és félelem nélküli életet hoznak a szabad és független Magyarországnak. A szabadság mindenkit megérintett, hittünk a jövőben.

Szörnyű sok áldozata volt ennek a Szent Forradalomnak. Főleg fiatalok estek el a harcokban. A magyar nép fájó szívvel gyászolta a honfitársait. Budapest népe ezt azzal is kifejezte, hogy az épen maradt házak ablakaiban folyamatosan égtek a gyertyák elesett fiaink és leányaink hősi emlékére. Az emberek sajnálták az elesetteket és hozzátartozóikat, szolidaritással voltak irántuk.

…, de elkövetkezett november 4-e.

Hajnalban irtózatos robajjal, ágyúlövésekkel vonultak be az újabb szovjet csapatok Budapestre. Budaörs felől érkeztek és a Bartók Béla úton vonultak át Pestre.

Páni félelem vett rajtam erőt, egész testem remegett. Reszkető kézzel bugyoláltam be 2 hónapos kisfiamat. A legszükségesebb dolgokat magunkhoz véve rohantunk le az emeletről. A ház úgy rengett, hogy azt gondoltuk, rögtön összedől. A földszinti lakók is kirohantak. Nem tudtuk, mit tegyünk.

Az utcában egyetlenegy helyen sem volt pince vagy óvóhely. Ezért, mivel építészmérnök szomszédunk úgy vélte, hogy a mellettünk levő ház sokkal stabilabb, ott kértünk menedéket. Ez legalább a repeszektől megvédett minket. Ott be is fogadtak bennünket, így aztán földszinti fürdőszobájukban húzódtunk meg. 3 család, 11 fővel

Az ágyúlövések csak nagy sokára halkultak el. Ezen a napon állandóan sírt a kisfiam, ez nem is csoda, hiszen ettől kezdve nem volt anyatejem, a hirtelen nagy ijedtségtől elapadt. A Tétényi úti kórházban, hála Istennek, kaptunk néhányszor anyatejet, később tápszert is. Ekkor még segítőkészek voltak az emberek minden bajbajutott iránt.

Ettől a naptól kezdve mérhetetlen szomorúság és bánat ülte meg a szíveket. Porig voltunk sújtva, hogy ezt a tiszta forradalmat ilyen aljas brutalitással vérbe fojtotta és leverte Kádár János a Szovjetunió segítségével.

Ez végérvényesen lerombolta illúzióinkat. Nemcsak Budapestet lőtték és rombolták le a szovjet tankok, de a lelkeket is. A Nyugat is cserbenhagyott bennünket.

Ebbe a szörnyűségbe nem lehetett belenyugodni !

Rögtön ezután elterjedt az új jelszó: MUK. „Márciusban Újra Kezdjük !” Közben országszerte passzív ellenállással tiltakoztak az emberek a Forradalom vérbefojtása miatt. Például a Móricz Zsigmond körtéren miután megvették, azonnal el is égették az akkor megjelent Népszabadságot az emberek. Ezenkívül próbálkoztak sztrájkokkal, de annyira megfélemlítették őket, hogy ez is abbamaradt.

Az internáló táborokat visszaállították. Ezreket hurcoltak el a Szovjetunió börtöneibe, a magyar börtönök is zsúfolásig megteltek. Féltünk.

Fiatalok százait végezték ki, kínozták meg. A hosszú éveken át tartó büntetés letöltése után soha többé nem bontakoztathatták ki tehetségüket. Legfeljebb segédmunkásként dolgozhattak egész életükben. Rajtuk volt a bélyeg, többé csak másod- vagy harmadrendű állampolgárok lehettek.

Most már az ÁVH emberei mind visszajöttek, és fő pozíciókba kerültek országszerte, a diktatúrát ott folytatták, ahol abbahagyták. Eszközeik most még árnyaltabbakká váltak. A szabadság utáni vágynak még a csíráját is elfojtották.

A szegény magyar népnek újra igába kellett hajtania a fejét az idegen hatalom nyomására, belenyugodni azonban nem tudott a Forradalom leverésébe.

A levert forradalom miatt és a megtorlások elől sok ezren menekültek Nyugatra. November vége felé férjem is mindenáron disszidálni akart. Én azonban csecsemő fiammal nem mertem vállalkozni erre a veszélyes útra, így itthon maradtunk.

Fél év elmúltával, 20 évesen özvegyen maradtam. Gyászom miatt sokszor, szinte naponta kimentem a Farkasréti temetőbe. 1957 tavasza volt.

Ekkor már karhatalmistákkal és más belügyisekkel volt tele a város, a munkahelyek és az utcák, A különböző állami vállalatoknál pedig, kormánybiztosok vigyázták a „rendet”. Teljhatalommal rendelkeztek mindenki felett. Féltünk, újra féltünk.

Tehát, naponta kimentem a Farkasréti temetőbe, ahol lovas rendőrök járőröztek, mindent, mindenkit megfigyeltek. A temető bejáratánál, ahol most a Phőnix madár szobra van, akkor csak egy kör alakú virágágyás volt. Ezen a helyen sok száz gyertya égett, telis tele volt virággal. Mindig sokan állták körül ezt a helyet, és újabb meg újabb virágcsokrokat raktak le és gyertyák ezrei lobogtak a szélben.

A Forradalomban elesettek emlékére és tiszteletére álltak itt meg lehorgasztott fővel, imára kulcsolt kézzel az emberek. A megrendült emlékezők mögött ezekben a pillanatokban is ott voltak félkörben a lovas rendőrök. Senki nem mert a másikra nézni, sem beszélni. Azóta is, valahányszor kimegyek a temetőbe, mindig mondok itt egy imát és leteszek egy szál virágot a hősökre emlékezve. Isten áldja meg a poraikat is.

Mostanában elég gyakran sétálok a Feneketlen tó környékén. A Tónál megállok és szembenézek a Bartók Béla úti házakkal, és ilyenkor lelki szemeim előtt újra és újra – mintha egy filmet látnék – leperegnek előttem az akkor történtek:

Ez a kicsi ország a hatalmas Szovjetunió ellenében harcolt a függetlenségéért, védte magát. Az egész világ elismerését kivívtuk, de akinek lehetősége lett volna, hogy megvédjen bennünket mással volt elfoglalva, és másképp döntött.

Hát, ilyenek voltunk 50 évvel ezelőtt. Ezekben a napokban jó volt magyarnak lenni. Köszönöm a jó Istennek, hogy megszülettem, ezért is érdemes volt.

- & -