A Kis Rózsaszínt teljesen magával ragadta a pillanat.
- Szóval, ha az Idő ölelkezik a nappalban és az éjszakában, akkor az Időnek nincs se eleje, se vége. De mikor megszületünk, akkor az Idő velünk ölelkezik! Vagyis az életünk az Idő közepe! Hiszen, ez fantasztikus!
Olyan izgalomba jött a felfedezéstől, hogy majdnem lepottyant a Tündérfényű Gondolatról, amely ringatta.
- Szürke! Nagy Szürke, hol vagy? Végre megértettem! Hallod? Az Élet végtelen, a mi életünk pedig az Idő közepe! A mi életünk: ölelkezés!
Gyorsan leugrott a Tündérfényű Gondolatról és zuhanni kezdett.
Úgy érezte belepusztul, ha nem mondhatja el a Nagy Szürkének, amit felfedezett.
A fűszálak szinte egyenként hajoltak a Kis Rózsaszín lába elé, ahogy a Nagy Szürkéhez igyekezett, de a Nagy Szürke nem volt sehol.
- Az Idő közepe vagyunk! Hallod, Szürke!
A Kis Rózsaszín egy pillanatra elbizonytalanodott.
- Hiszen mindig itt szokott lenni! A kertben… vagy a házban… De most nincs sehol.
A közelből gyereksírás hallatszott.
A Kis Rózsaszín ösztönösen odarepült.
Bepillantott az ablakon és nem akart hinni a szemének. A kiságynál a Nagy Szürke állt, és gyönyörködve nézte a Síró Ártatlanságot.
Csendben mellé osont és suttogva megkérdezte:
- Hát, te meg mit keresel itt?
- Nem édes? – válaszolta elérzékenyülve a Nagy Szürke.
- De! Nagyon édes! – hagyta rá a Kis Rózsaszín. – De még mindig nem értem, mit keresel itt?
- Sírt. Hallottam, hogy sír! Ide jöttem, hogy megvigasztaljam – a Nagy Szürkén határozottan látszott, hogy bosszantja a Kis Rózsaszín jelenléte.
- A kisbabák mindig sírnak – jegyezte meg a Kis Rózsaszín közömbösen.
- Hogy te… Te milyen érzéketlen tudsz lenni! –füstölgött a Nagy Szürke, és tüntetőleg a karjába vette a csecsemőt.
- Jaj, bocsánat! Tényleg olyan aranyos! – és a Kis Rózsaszín a baba fölé repült. – Édi… Olyan kis cuki! Cuki- muki…- közben csücsörített, grimaszokat vágott, a nyelvét nyújtogatta.
- Nem hagynád abba! Végre megnyugodott. Nézd, milyen ártatlan! Csupa béke és szeretet.
A Kis Rózsaszín leült az ablakpárkányra, keresztbe rakta a lábát, összefonta maga előtt a karját és úgy mondta.
- Na, persze! Csupa béke és szeretet! Ezeknek a Síró Ártatlanságoknak fogalmuk sincs arról, mi a szeretet!
Nagyon kényelmetlen volt az ablakpárkány, ezért folyton fészkelődött, míg elhelyezkedett.
- Könnyű ártatlannak lenni, annak, aki nem szeret! Aki szeret, az többé már nem lehet ártatlan!
- Maradj már csendben! Mindjárt elalszik –suttogott a Nagy Szürke. - Ugye, csillagvirágom! Te sosem leszel ilyen bosszantó... röpködő... okoskodó... rózsaszín felhőbe burkolózó... csillámporban fürdő... tündérvakarék, mint ez itt! – és mérgében olyan nagyot fújt a Kis Rózsaszínre, hogy az kirepült az ablakon.
A Kis Rózsaszín úgy meglepődött, hogy még a szárnyairól is elfeledkezett. Döbbenten terült el az ablak alatt.
- Na, persze! – porolta le magát . - Könnyű azt szeretni, aki ártatlan! Aki nem beszél vissza, aki csak sír, aztán meg mosolyog. De, ha majd megtanul szeretni, akkor majd nem lesz ilyen ártatlan! Mert, aki szeret, az csupa aggódás. Aki szeret, az fél. Aki szeret, az hibákat követ el. Aki szeret, az néha megbántja azt, akit szeret. Szeretni nehéz! Nagyon nehéz. Nem is való kisbabának. –A Kis Rózsaszín a homlokára csapott. –Nem is való kisbabának. Hogy én milyen undok vagyok! Nem kellett volna kicsúfolni szegény Szürkét! Igaza van. Tényleg olyan aranyos az a kis Síró Ártatlanság! Nem számít, hogy nem tud szeretni, csak az számít, hogy a Nagy Szürke megvigasztalta.
Visszarepült az ablakba. A kisbaba édesdeden aludt a Nagy Szürke karjaiban.
- Ne haragudj! - suttogta a Kis Rózsaszín. – Csak azt akartam mondani, hogy...
- Pszt! – nézett rá szigorúan a Nagy Szürke. – Érzed ezt? Érzed ezt a csendet?
A Kis Rózsaszín még a lélegzetét is visszatartotta.
- Ne törd meg a varázst! - mondta a Nagy Szürke szeretettel.
A Kis Rózsaszín bólintott.
Hirtelen megértette: most semmi sem olyan fontos, mint a varázs, ami ott van a Nagy Szürke karjaiban, a csendben, a szobában, és betölti a teret.
|
