Ez itt egy új vers
csak kissé még nyers
nem is látni, olyan halavány
mint egy gyermekkori emlék-talány
finoman átsuhan tudatomon
utána kapok, megmarkolom...
egy festmény
tengerpart, sós víz, azúr-fény
a festő magát is belefestette
mellette a háromlábú állvány
a vásznán ugyanez a látvány
tart egy pontszerű végtelenbe
mellette egy gyermek guggol
néznek a tengerre
ki a képből valamerre
ahol a festményt néző van valahol
mögöttük rozzant, de színes kalyibák
egymást támogatják
mert ez egy domboldal
halászfalu tán és sirálylibák
én ismerem csak e festmény titkát...
az a domboldal a Cifra-part
amerre a házunk fölötti utca tart
kilencszázhatvanhatban
vagymittudoménmikoriban
megjelent a festő
háromlábú állványával, ecsetestő'
egy nyári délelőtt
kérdezem: mit festő
azt mondja: olyan ez a dombtő
mint egy tengerpart
egy szart
ez itt a Cifrapart
aztán melyik tenger hát
talán az ion vagy a dalmát
ha olyan, akkor fesd le a tengert
azt mondja, nem lehet
kellene hozzá valami ihlet
valami szín, illat, hang
bang
szólalt meg elmémben egy harang
és már inaltam is haza
fel a padra
s loholva vissza
és füléhez nyomtam
a nagy tengeri csigaházat
aminek olyan volt betüremkedő közepe
mint egy női öl, egy rózsaszín yoni
s úgy is csillogott: simán, nedvesen
hallod, mondtam
ott bent zúg a tenger
a festő fülelte, s megrázta egyszer
semmi
megrázta kétszer...
s akkor kiesett belőle a tenger
mint egy finommívű akvamarin ékszer
talán a dalmát, talán a Ioni
s elterült lábunknál szélesen
így kerültünk hát a képbe
a festő, a vászna és én
a hullámok, a házak, a fény
a sirálylibák ahogy repülnek fel az égbe
egy tajték épp
házunk zöld kapujáról
csapódik vissza...
de én nem járok arra külön
a szülői házat messze kerülöm
pedig nincs is messze
attól a háztól ahol most lakom
félek, ha befordulok a sarkon
ott lesz a tenger
és a visszacsapódó hullámot
a nyakamba kapom...