Száz, s ezer kilométer választ el
Tőled, Otthonom.
Fák, ligetek, erdők, folyók és tavak,
Tán tengerek, óceánok…
A levegőben érzem magasztos illatod,
Itt Vagy velem.
Órákig meséled apró titkaid,
Vágyaid kelnek életre most.
Hiányzom Neked, de nem mondod el, pedig
Szeretnéd, ha talpam megérintené
Esőtől ázott talajod
Szeretnéd, ha kezemmel simogatnám
Széltől megdőlt fácskáid.
Tán magadnak sem vallod be mennyire
Hiányzik Neked a hangom,
Melyre annyiszor aludtál el,
Mely reggelente sikító dallamként
Hatold füledbe.
Vágysz-e még pillantásomra, mely annyiszor
Mustrálta a fűszálaid közt rejtőző katicabogarakat?
Pajkos mosolyom kell-e még neked,
Mely a vizeidben lakó halaknak szólt?
Érzed-e még mit akkor éreztél, mikor még a Tiéd voltam?
Más föld az, amit most taposok,
Itt nincsenek fák, amiket simíthatnék,
Sem fűszál, melyre katicabogár szállna,
Víz, melyben pajkos halakat látnék,
Erdők, melyekben bújócskázhatnék
Napod sugaraival.
Nem engedhetem ki hangom,
Nem nézhetek szerelmesen, lágyan, fürkészve.
Nem látják jelképes mosolyom,
Nem fogják majd kezem, ha megremeg,
Nem törlik le könnyem, ha lepereg,
Nem várják feltámadásom.
|
|
|
|
|
