| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Giccs Ideje:: 10-31-2006 @ 03:15 am |
|
|
|
|
Nyugodtan ücsörög az egyébként kényelmetlen székben. Olykor gyérülő hajába túr, talán csak unalomból. Közben a szembenülőt méregeti az asztal túloldalán. Mosolyog. Mókás. Mint aki karót nyelt. Rajzolt csíkszája jól megy a keményített gallérhoz. A félhomályos helységben normális esetben akár ijesztően is hathatna. Na de ez nem egy normális eset. Nem nagyon vannak már normális esetek egyébként sem.
Tekintete a foszöld csempére kalandozik, majd vissza az ólomkatonára.
- Otthonosan érezheted itt magad. Olyan, spártai.
- Furcsa, de önről nekem is Spárta szokott beugrani - mondja a szembenülő. Szavai koppannak a csempén, legurulnak a padlóra, és ott zizegnek tovább vészjóslóan. - Tudja, főleg a Tajgetosz okán. - kimérten beszél. Nem siet sehova.
- Kedves tőled. Állítólag szép a kilátás.
- Örülök, hogy humoránál van. Tényleg. Bár... Igazából, nem értem, mi oka van rá.
- Nem tudom, mennyiben érdekes, hogy érted-e, vagy sem. Egyébként is, pontosan miért is rángattak ide?
- Nos, bizonyos dolgok, tisztázásra szorulnak.
- Örvendetes. Ha lehet, siessünk. Igazán nem sértésnek szánom, de el tudok képzelni jobb társaságot is.
- Nem értjük önt.
- Bocsáss meg, de önismétlésbe bocsátkozol.
Az öltönyös jelentőségteljesen megveregeti az előtte fekvő mappát.
- Az élete. Arról kell beszélnünk.
Rövid csend támad.
- Nem tudom, mi beszédem lenne veled róla.
- Nos, a dolgok, nem az elvárásaink szerint alakulnak.
A számonkért halkan felnevet.
- Ezt akár mondhatnám én is. Mi ebben a különös?
- A dolgoknak meg van a maga rendje. Minden okkal történik. És történik is. Nem érdemes dacolni a száraz tényekkel.
- Nem tudom, hová akarsz kilyukadni.
Az öltönyös közelebb hajol a székén, be a lámpa fénykörén belülre. Sápadt az arca. És kifejezéstelen.
- Flegmázhat. Rángathatja a vállát. A lényegen nem sokat változtat.
- Ha már vállaknál tartunk, máskor reggel vedd ki a vállfát a zakódból. Tudod, olyan madárijesztősen hat.
Az öltönyös visszahúzódik, lassan feláll. Az asztal mellé sétál, háttal áll most beszélgetőpartnerének. Tekintetével az ablakot fürkészi, ami mögött egy másik hasonló szoba húzódik. Nem látni mi történik, alakja elfedi a kilátást. Halk zokogás szűrődik onnan. Az asztalnál ülő megelőlegezi az öltönyösnek, hogy kivételesen tán még mosolyog is. Háttal állva folytatja.
- Ön dacol velünk.
- Emberi szokás, azt mondják.
- Lehet. De hiábavaló.
- Mégis, mit vársz tőlem?
- A papírformát - hangja most élesebben, türelmetlenebbül csap fel, élesebb a csend is utána. Visszasétál, leül. - Nem itt kéne, hogy a dolgok tartsanak.
- Hanem hol?
- Önnek - hatásszünet - már rég diliházban kéne lennie. Vagy, jobblétre kellett volna szenderülni. Mindegy. De a dacnak nincs helye.
- Oh.
- Meglepi?
- Meg kéne, hogy lepjen?
- Kérdésre kérdéssel válaszol?
- Olykor.
Az öltönyös megropogtatja a nyakát, felkönyököl az asztalra, ujjait összefűzi.
- Így nem jutunk egyről a kettőre. Ne makacskodjon. Vegye számba a tényeket.
- Milyen tényeket? Nem tudom, miről beszélsz.
- Ugyan! Ne játssza az értetlent. Nem áll jól.
- Nem akarok neked imponálni.
Szemöldökráncolás a jutalma - Mondja, miért nehezíti meg? Saját magának, miért?
- Mit miért?
- Miért dacol?
- Ez így egy végtelen ciklus lesz - elereszt egy halvány mosolyt.
Az öltönyös felcsapja a mappát.
- Soványka, látja - félig felemeli az aktát, teátrálisan végigpörgeti a lapokat.
- Nem vagyok megalomán. A minőség jobban érdekel.
- Elviccelheti. De hát, annak is híján van.
- Ha te mondod.
- Én.
- Te, ő... Mi, ti, ők...
- Vicces.
- Ha mondod.
- Mondom. De még viccesebb lesz. Ó, de mennyire. De akkor, ön már nem fog röhögni. Tudja, ha akaratoskodik, megnehezíthetjük. Most még, most még megúszhatná kevéssel. Nem kéne tetézni a bajt.
- Miféle bajt? Nem tudok semmiféle bajról.
- Boldogok az együgyűek?
- Nem tudom, nem sorolom magam közéjük.
- Talán hibás önértékelés.
- Talán. Ez egy önismereti tréning?
- Ha úgy könnyebb megemészteni, gondolhatja annak.
- Ha az, akkor vissza fogom kérni a pénzemet.
- Ingyen van.
- Csodás.
- Örülök, hogy örül. De mellébeszélünk. Nézzük a száraz tényeket - ismét a mappára bök - mint mondom, soványka. És ez a soványka is - fintorra húzza a száját - elszomorító, nem gondolja?
- Nem biztos, hogy ebben konszenzusra kéne jutnunk.
- Szerintem, ebben téved.
- Győzz meg.
- Azon vagyok.
- Jól titkolod.
- Nos, mókázhatunk itt napestig... Nem változtat semmin. Már nem tarthat ki soká. Azt hiszi, nem tudjuk? Mindenről tudunk. Belelátunk a fejébe. Az életébe. Irányítjuk azt. Tetszésünk szerint. De ön, okosnak hiszi magát, kekeckedik.
- Nem vagyok okos.
- Akkor mérhetetlenül együgyű.
- Mert nem úgy ugrálok, ahogy fütyültök?
- Igen.
- És akkor bünti lesz?
- Igen.
- Most rémesen meg vagyok ijedve.
- Nem ok nélkül.
- Fenyegetsz?
- Ha szükséges.
- Mégis, mire megy ki ez az egész?
- Hogy jobb belátásra térjen. Adja fel. Nincs értelme. Lásson benne egyszerű sorsszerűséget. Mégis, mit akar, meddig akarja nyújtani? Vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek. Igenis, dilifletnis lesz.
- Á, gondoltam rá én is, de állítólag, rossz a koszt.
- Van annál rosszabb.
- Mint például?
- Ne akarja megtudni.
- Kíváncsi természet vagyok.
- Hát igen. Volt már ebből is épp elég baj, nemdebár? - ismét az aktára teszi a kezét.
- Te ilyen mappa-fetisiszta vagy?
- Tereli a szót. Kellemetlen a kérdés?
- Nem az.
- Nem szükséges, hogy hazudjon.
- Én sem érzem szükségét.
- Ellentmondásnak tűnik.
- Ahogy érzed.
- Nem érzem, tudom.
- Oh. Ha mindent olyan jól tudsz, akkor miért csevegünk itt?
- Mert szembeszegül a szabályokkal. Figyelmeztetnünk kell ennek a veszélyeire.
- Mik a veszélyei?
- Meg tudjuk még jobban keseríteni az életét.
- Nem keserű az életem.
- Nem muszáj folyamatosan megcáfolnia. Félretehetjük ezt a formaságot. Mindketten tudjuk, hogy csak az.
- Azt gondolsz, amit akarsz. Rágyújthatok?
- Legyen a vendégem.
- Köszönöm. - rágyújt, pár füstpamacsot enged meg a lámpa felé.
- Szóval, úgy gondoljuk, hogy jobb, ha még most szólunk. Megvannak az eszközeink. Jobb, ha nem makacskodik. Jobb, ha teszi a dolgát, és beáll a sorba. Mindenkinek jobb lesz úgy.
- Miért kell virágnyelven beszélni? Mi a konkrétum, amiről beszélünk?
- Az élete.
- Úgy nagy általánosságban?
- Igen.
- Mi bajotok vele?
- Az elvárható helyzetértékelés hiánya. Valljuk be, az élete egy csőd.
Felnevet - Kinek mi az.
- Ez nem nézőpont kérdése.
- Ugyan miért lenne az?
- Mi szól ellene? Mit tud felmutatni?
- Pont annyit, amennyi nekem bőségesen elegendő.
- Nincsenek nagy igényei.
- Valóban nincsenek.
- Dicséretes. És mondja, milyen érzés önáltatásban élni?
- Nem élek abban.
- Ugyan! - csattan fel, türelmét veszítve - az élete egy kalap szar. Ugyan! Miért, miért tagad, mikor magában épp elégszer bevallja, mikor számbaveszi a dolgokat? Miért? Mire fel a dac. Olyan jól ment minden, sínen volt, ahogy kell, irány a húsgyár, nincs több gondolat, nincs több álom, nincs több önáltatás, nincs több körmönfont gondolat az önigazolásra, hát miért? Miért tért le a helyes útról mégis?
- Ez lenne a helyes út?
- A legfájdalommentesebb.
- Biztos mazochista vagyok.
- Nem kívánom magának, hogy az legyen.
- Élnék a szabad akarat adta lehetőségekkel.
- Az nem fog menni. Lehet kapálózni, de ettől még a dolgok nem változnak. Maximum a kivitelezés. Mint mondom, megvannak az eszközeink.
- Kezdem unni. Mit lebegteted ezt itt? Mégis, mit tesztek?
- Bármit. Ugyan. Hatalmunkban áll. Tudja ön is. Hát nem elég ez így? Nézzen szembe a tényekkel. Egyedül van. Magányos. Mellőzött. Szükségtelen - szinte köpi a szót, mint aki szabadulni akar tőle. - Miért tart ki? Mire vár? Hát nem volt elég? Nem elég az érzésből? Nem idegőrlő ez az egész? Valljuk be, nem erre vágyott. Nem erre számított. Miért nehéz belátni, hogy a vérmes remények nem indokoltak? MI változna? Nem változik soha semmi! Mivel verjük a fejébe? Kegyesek voltunk, mert azt hittük, több önben a belátás. Feladhatta volna tisztességgel, méltósággal. Elvégre, megtapasztalhatta mindazt, amitől olyan sokat várt, rá kellett ébrednie, hogy tévedésekben él. Mi értelme elnyújtani? Nap nap után menni előre, csinálni a semmit, várni a semmit, magának élni, céltalanul, eszmék nélkül. Hát nem elviselhetetlen ez a tipródás? Szembesülni a dolog hiábavalóságával napról-napra? Vegyük el azt a kevés barátját? Azt a kevés embert, aki számít? De hát szinte mindegy is! Ön felé sem néznek. Nem tűnt fel? Kéthavonta eszébe jut valakinek. Erre vár két hónapot? Megéri a közbeeső részt? Mit vegyünk még el? A családját? Szeretné? Meg akarja várni, amíg elvesszük azt is? A szülei nem lesznek fiatalabbak. A testvérével is megeshet bármi. Ezt akarja?
Amaz füstkarikát indít a semmi felé.
- Nem értem ezt a vádaskodást. Miért kéne megfelelnem az elvárásaitoknak? Engem te ne fenyegess. Hogy vannak-e céljaim, eszméim? Mi közöd hozzá? Majd pont a te orrodra kötöm. Hogy szerinted mellőzött vagyok? Hát te hülye vagy. Hogy ritkán jutok mások eszébe? Csak mert ritkán szólnak róla? Akiknek kéthavonta eszébe jutok, azok felérnek száz másikkal. Miféle hülyeség ez? A családomat meg ne fenyegesd.
- Miért, mi lesz, ha igen?
- Ehh.
- Ne hozzon ki minket a sodrunkból. Elintéztünk egyet s mást eddig is. Semmi sem úgy lesz, ahogy várná.
- Ugyan. Soha semmi sem úgy alakul, ahogy az ember várná. De nem biztos, hogy ez baj. Az ember maga sem tudja, mit várjon, mi jó neki.
- Maga egy csökönyös ember.
- Talán. Baj?
- Magának lesz az.
- Az meg akkor az én bajom. Mit izgatod magad? Törődésből fenyegetsz? Nevetséges ez az egész. Hazamegyek.
- Majd ha én azt mondom.
- Nem hallgatom ezt tovább.
- Magyarázza el. Magyarázza el, hogy én is értsem. Honnan ez a dac? Mire fel? Mi indokolja? Minden, amit valaha csinált, ami sokat számított, amire feltette volna az életét, az a kevés, balul sült el. Akkor minek? Minek Az ellenszegülés?
- Nagyon relatív az, hogy mi az, hogy valami balul sül el.
- Ez szófacsarás.
- Nem. Nézőpont kérdése. Túl egyoldalúan gondolkodtok.
- Az ember már csak ilyen. Egoista. Magával kell, hogy törődjön.
- Ez hülyeség. Aki csak magával törődik, az egyedül marad.
- Ön is egyedül van. Nem ellentmondás ez? Légy jó, és egyedül maradsz, még Mark Twain is ezt mondta.
- A látszat néha csal.
- Ó. Képzelt barátokat tart? Képzelt kedvest?
- Gondolj, amit akarsz - belevigyorog a képébe. - reménytelen vagy.
- Ön a reménytelen. Be is fogjuk bizonyítani.
- Nem hiszem, hogy ti fogjátok megmondani, hogy mi lesz velem.
- Majd elválik.
- Parttalan vitának tűnik ez nekem. Tekinthetjük lezártnak?
- Tekintsük felfüggesztettnek. Ha a szavakra nem hallgat, majd tettleg bizonyítunk.
- Hát rajta. Sok szerencsét hozzá.
- Kihívja maga ellen sorsot. Bánni fogja. Bánni fogja, hogy nem hallgatott rám.
- Lehet. De ez az én döntésem.
- Szánom önt.
- Nem tartok igényt a szánalmadra.
- Akkor, Isten önnel.
- Fura ez pont a te szádból. De úgy legyen.
Elnyomja a cigarettát. Kinyitja az ajtót, kilép rajta. Kabátjába belekap a késő őszi szél. Némán szemléli a szemközti fák félkopasz ágait, az ősz rozsdaszínét, a háttérben úszó felhők bársonyát.
Nem emlékszik, mit beszéltek odabent. Távolinak tűnik. Valószínűtlennek.
Hogy adná fel? Mit? Miért? Abszurd.
Szemmel követ egy aláhulló falevelet... Hát nem csodás?
Hát nem csodás ez az egész?
Mit számítanak az ész érvek. Mikor olyan kevés elég a boldogsághoz.
Apróságok.
Ha ritkán jönnek is, de annál becsesebbek.
Egy baráti kézfogás. Egy hálás tekintet. Borízű kacagás, azokkal, akik fontosak. Közös hallgatás, mert mindenki tudja, amit tud, és nem szorul magyarázatra. Kimondatlan szavak. Csendes egyetértés.
Kinek ne érné meg?
Csak ez éri meg.
Hátrafordul. A sötét épületre néz, majd a mellette várakozó pár alakra. Mind ismerős, elszánt arc.
- Gyújtsátok fel.
Azok csak biccentenek. Nem kérdeznek semmit. Teszik a dolgukat.
Ahogy elsétál, hallja a benzines kannák kongását, hallja, ahogy a bűzös tartalom a falakra loccsan.
Mire megáll, és megfordul, a lángok már a tetőt nyaldossák. Az ajtó felett már alig kivehető az erősen kormozódó cégér, ami kétséget, önvádat, elkeseredést, és hiábavalóságot hirdetett időről-időre.
Az ismerős arcok integetnek, majd útjukra indulnak.
Mennie kell neki is. Meg kell keresnie otthon a saját benzineskannáját. Készen kell állni, sosem tudni, mikor van rá szükség.
Mert ezért vannak a jó barátok. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 08-24-2008 @ 12:01 am
| Hozzászóló: hezekiah (Ideje: 10-31-2006 @ 04:02 am)
Comment: Giccs - az öltönyös, és amit képvisel... Asszociációk végtelen sora jött elő írásodat olvasva, így azt mondom: maga az élet. És dacolok tovább én is. :) Az elején még úgy gondoltam, hosszú lesz ez így hajnaltájt, aztán a végén olvastam volna még, még... Sebaj, majd továbbéljük. :) Áldott napot, harmóniában... |
|
|
|
|
| Hozzászóló: szemilla (Ideje: 10-31-2006 @ 03:14 pm)
Comment: Kitűnő írás! Csak gratulálni tudok hozzá! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: khama (Ideje: 10-31-2006 @ 08:36 pm)
Comment: Szájtátva olvastalak végig. Nagyon jó, pedig az elején aggódtam vaksi szemeimmel hogy olvasom el. Grat Failure. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: zsuka49 (Ideje: 11-01-2006 @ 09:46 am)
Comment: Tényleg remek kis darab a műved, én is gratulálok hozzá: Zsuzsi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Xiam (Ideje: 11-01-2006 @ 07:06 pm)
Comment: hát jujj. aztakurva |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Breitkopf (Ideje: 12-02-2006 @ 02:05 am)
Comment: reggel felé fél úton...tessék összepasszintani mindenkinek ezt a giccset a párhuzamos blogbejegyzéssel...one in two...vagy mimanó, Failure, egykomám, ha neked ilyen tollad van, minek a kanna? |
|
|
|
|
|
