Kutya vagyok. Fekete, hatalmas és sokan azt mondják félelmetes is. Ugyan jámborságomhoz nem fér kétség – legalábbis az enyém sohasem –, de ezt az emberek valamiért nem értik. Pedig olyan szépen tudok ugatni, gyönyörűek a fogaim; pláne, ha vicsorgok. Nézzétek, valahogy így. És amikor verekszem! Egyetlen ellenfelem sem marad lábon, legyen az kutya, macska, vagy bármi élőlény. Egyszer még egy tehénnek is nekimentem, de az csak gyáván annyit mondott:
-Mú! – a szerencséje az volt, hogy Gazdáék rámripakodtak, hogy azonnal hagyjam békén, mert egyébként biztos bífszteket rágcsáltam volna belőle.
Aztán ott volt az a kígyós eset. Igaz, megharapott és a bal hátsó lábam repedésig dagadt, de én nyertem. Na ja! Majd pont egy ilyen lábatlan izé fog ki rajtam! De nagyon csapongok, kezdem inkább az elején:
Majd’ négy éves vagyok, apám egy németjuhász, anyám pedig egy malamut és egy újfundlandi keveréke. A Szakállas mindig azt mondja, hogy egy hatalmas, fekete, patkánnyal keresztezett Bambira hasonlítok. Sajnos fogalmam sincs mi az a Bambi, de nem hiszem, hogy igaza lehet, mert ő nem szeret. A Kedves mindig azt mondja, hatalmas gombszemem van és gyönyörű busa fejem. Ez igaz lehet, mert ő meg szeret. Őt én is szeretem. A Szakállastól félek. Egyszóval ők a gazdáim, amikor náluk vagyok. Egyszer elbóklásztam nyolc hónapra mindenfelé, akkor tanultam meg az ebélet csínját-bínját. De nem erről akarok Nektek mesélni. Hanem a szerencsémről, hogy visszataláltam hozzájuk, pont azelőtt, hogy elköltöztek egy pici faluba. Erről a kalandos falusi életről mesélnék Nektek.
-Tavasszal költöztünk, s én fejlett szuka lévén épp a bajaimmal voltam elfoglalva. A Kedvesen látszott, mindent megpróbál, hogy valami helyet találjon nekem, de a káoszról még nekem is feltűnt mekkora. Így a kocsi hátsó részétől, a konyhán át mindenhol aludtam egy-két napot, de azok a mocsok kanok folyvást rám jártak – messziről vonzotta őket a szépségem. Vagy a szagom? Nem tudom. Lényeg az, hogy én is nehezen viseltem, nemhogy mindenhol apró pöttyök maradtak utánam, de városi kutya lévén nem bírtam mit kezdeni azzal a rengeteg ismeretlen szaggal, ami körülvet. Volt édes, keserű, dühítő, vonzó, éh-keltő, borzasztó. Aztán ott voltak a hangok! Hát azok voltak igazán kiborítóak! Volt szöszmöszölő, volt dübörgő, volt, surranó, volt verdeső, volt osonó, volt csusszanó, volt ciripelő, volt puffanó és volt csaholó is. Csak a példák kedvéért. Hát persze, hogy mindezt látni akartam! Így, amint tehettem, megszöktem. Ha jól emlékszem a második alkalommal találkoztam azzal a deli nagytestű keverékkel, akiről csak annyit tudok, hogy jól tud futni és szép fehér színe volt. Ejha! Helyre egy legény volt. Pár napra rá futottam össze a németjuhásszal, aki nyomába sem ért e korábbinak, de nem volt jobb és hát…
Lényeg a lényeg született négy édes kicsi babám. Két fekete és két fehér. Hát erre mit is mondhatnék? Azóta kapós hírem lett a kanok között. De hát van ez így. Majd elhajtom őket. Bár… a kutya is csak ember.
A kölyöknevelés annyira azért nem egyszerű, amennyire én azt képzeltem. Kedvencem, az a kis fekete, akit Pöcök névvel illettek, folyton bajban volt. Én kerestem neki helyet mindenhol, ahol csak lehetett, s aggodalmam odáig fajult, hogy szerencsétlennek – így utólag már én is belátom – csak rosszat tettem. Lényeg az, hogy végtére szép, egészséges kutyákká fejlődtek és Pöcök sebei is begyógyultak. A két fehér: Phógolyó és Plapaj, gyorsan gazdára lelt, de a két fekete a nyakamon maradt egészen addig, hogy már kezdtek zavarni. Két ilyen kis kolonccal csavarogni marha nehéz dolog. Ráadásul ott volt Puding is, a retriever, Gazdáék másik kutyája, akit mindenre meg kellett tanítanom, ami fontos: hogy bújjon át a kerítés alatt, hogy találja meg a lyukakat, hogy szagolja ki más kutyák megmaradt kajáját, hogy bújjon ki a nyakörvből, hámból, vagy hogy hogyan kell verekedni. Boldog hónapok következtek, amikor csak tehettük, a faluban garázdálkodtunk. Telepiszkítottuk más kertjét, felzabáltuk más kajáját, dögönyöztettük magunkat vadidegenekkel, ijesztgettük a németeket, hollandokat, Nem tudom mi az oka, de a turistát csak szalámiban szeretem.
Lényeg a lényeg minden szép és jó volt, leszámítva Pankát, a spánielt. Egyszerűen elöntött a lila köd, ha megláttam. És ugye még Ti is furcsán néznétek egy lila ködből előbukkanó fekete kutyára? Pont úgy érzek tőle, mintha egy szemtelen macska kerülne az utamba. Kicsi, szőrős, épphogy nem nyávog. És vele kezdődtek a bajok. Panka gazdái nehezen viselték, hogy hozzájuk járunk éjjelente. De hát ilyen az úri kutyák dolga! Főtt farhát – a teraszon hűtve – finom, meleg vacok a nappaliban, és a többi. Hát persze, hogy bosszantani akartam őket. Ilyen a vérem. Na, ezt a Panka gazdái nem viselték sokáig. Fenyegettek, kérték Gazdáékat tegyenek valamit. Ők ugyan mindent megpróbáltak, de mi addigra olyan szintre fejlesztettük a szökési képességeinket, hogy Hudini is megirigyelhette volna. A Szakállas ezen iszonyatmód berágott és elkezdett egy kennelt építeni a leendő házunknál. Pech benne az, hogy mielőtt végzett volna Pankáék írtak egy szép levelet egy bizonyos Körjegyző nevezetű embernek, aki figyelmeztette Gazdáékat, hogy ez így nem mehet tovább. A vége az lett, hogy mi négyen bezárattunk a rácsok közé, Gazdáék pedig megkapták első figyelmeztetésüket. Ez valamikor az őszi időszak kezdetén volt.
Szó se róla, kifogott rajtunk a Szakállas. Csak Pöcök fért át a rácsokon, így ő hozta nekünk a híreket, mi is történik a faluban. Kedves nagyon rendes volt – és Szakállas is kezdett megnyugodni – egész jó sorunk volt. Napjában kétszer-háromszor kint voltunk, s jókat játszottunk. Aztán becsapott a ménkű, ami hihetetlen lavinát indított el. A végére már én is szántam még a Szakállast is, pedig őt nem szeretem. Úgy kezdődött, hogy egyik este lejöttek Gazdáék és épp a kertben rohangáltunk föl-le, amikor beállított egy nő, aki hihetetlenül félt még Pöcöktől és Pöndörtől is. Gondoljátok csak el, ezek akkor voltak kb. három hónaposak. Kicsik voltak, szeretetreméltóak és játékosak. Csupa vad és könyörtelen tulajdonság. Emlékszem még én is megijedtem, ahogy rám rontottak faroklengetve és boldogan csaholva. Hú, az a csaholás! Megfagyott az ereimben a vér. Szóval jött ez a nő és csak ömlött a szájából a szó. Életemben nem hallottam még embert ennyit beszélni. Rá is untam, így fogtam magam és kihasználva Gazdáék erősen lekötött figyelmét, körülnéztem előbb a kertben, majd az utcánkban, majd a faluban, majd a határban, majd a szomszéd faluban. Mire odaértem kezdtem bemelegedni, úgyhogy visszafordultam és újra a falunk felé vettem az irányt. Az első házak között összefutottam Pöcökkel, aki saját bevallása szerint utánam indult. Mérgesen rámorogtam, hogy nem illendő dolog szó nélkül elszökni, mire a kis szemtelen erre azt vakkantotta felém, hogy és te? No, ebben volt némi igazság, úgyhogy magammal vittem, hogy nézzük meg azt a marha finom szagot, amelyik a harmadik ház felől szállt felénk. Kerítés semmi, így Pöcök is könnyedén bejutott. Hát uram-atyám! Nyulak, mindenhol nyulak. Barna, fehér, fekete, szürke! Micsoda játék volt, ahogy a nyuszik boldogan ugrándozva szaladgáltak körülöttünk. Egy jobbra, egy balra, egy a ketrec alá, egy a fa mögé. Ők is élvezték, abban biztos vagyok, hiszen boldog szökkelésük mindent elárult. Meg kell, hogy állapítsam a nyúl fogyóeszköz. Messze nem bír ki annyit, mint mondjuk a Puding. Alighogy elkaptam egyet, máris vége volt. Arról nem is beszélve, hogy hihetetlen ostoba állatok. Inkább makognak egy ketrecbe zárva, ahelyett, hogy kijönnének. Na ezen ugyan én segítettem, de Pöcöknek azért még volna mit tanulnia, egy ketrecet sem bírt kinyitni. Az önfeledt fogócskázással jó pár óra eltelt, de a végére nem volt több nyúl, így hazabattyogtunk. El kell ismeri, a végére a kis mocskos is egész jól belejött. A tizenkilencedik nyulat már ő fogta el. Egy szó, mint száz reggel arra figyeltem fel, hogy jön a Szakállas, furcsán torzult fejjel, egy nő kissé kiabálva és három egyforma ruhában feszítő marcona alak, akik nagyon hivatalosnak néztek ki. A beszélgetésből azt vettem ki, hogy a nyulak és a kissé ideges nő azért annyira mégsem élvezték az esti játékot. Volt ott szó feljelentésről, kártérítésről, elismerésről, rólunk és miazmásról. Ezek jó részét ugyan nem tudom, mit jelentenek, mert én csak megjelenni tudok, meg felismerni, de azt például tudom, hogy én ki vagyok. Sajnos a Szakállasról látszott egyik sem lehet túl jó hír. Szóval kissé megijedtem, hogy nála megint elrontottam mindent, de aztán eszembe jutott a fogócska és újra megnyugodtam. Ez megérte. Az ezek után következőkből csak a Kedvesék beszélgetéseiből tudok: a Kissé Ideges is felkereste a Körjegyző nevezetűt, meg a Polgármester nevezetűt és mindenkit, akinek nincs rendes neve. Azonkívül fellármázta a falut is, nehogy valaki kimaradjon a jó kis sztoriból. Szakállas egyik nap fogta Pöcköt és Pöndört, majd elment helyre velük, vagy valami ilyesmi. Azóta nem láttam őket. Így minden figyelmemet újra a Puding és az én köthette le. Teltek a napok és Gazdáék kifizették a nyulak árát, mondván mi mást is tehetnének. Valóban, mi mást is tehettek volna? Azóta megtudtam, hogy Szakállas a nyúl árának háromszorosát fizette ki. Hogy miért? Jó szándék? Átverés? Nem tudom, de azóta kicsit jobban félek tőle, pláne, amikor nyulas cafkának hív. Pedig szerintem akkor is boldognak és játékosnak tűntek azok a nyulak. De mindegy. Lényeg a lényeg azt is megtudtam, hogy a Kissé Ideges vérszemet kaphatott, mert karöltve a Körjegyző nevezetűvel összetákoltak még egy feljelentést. Az ok: kutyával való veszélyeztetés. Nu, itt elszakadt a cérna Gazdáéknál. Szakállas lement Kissé Idegeshez, hogy megkérdezze ez most mi és miért és mit akar még? Kiderült – legalábbis azt mondta –, hogy látott engem és Pöcköt az utcánkban előző pénteken és nagyon megijedt. Szakállas erre elkottyantotta, hogy a két kis mocskos nincs meg már hetek óta. Én pedig most, itt előttetek, mint szavahihető tanúk előtt kijelentem, hogy én nem jutottam ki a fogócska óta. Pedig mindent megpróbáltam, hisz a véremben ott csordogál szabad őseim minden kalandvágya. Kaptak Gazdáék egy úgynevezett idézést egy trágyálásra, vagy tárgyalásra, vagy mire. Teltek-múltak a napok és eljött a kitűzött nap. Kedvesék beszélgetéseiből tudom, hogy mi történt: A Kissé Ideges előadta, hogy akár húsz tanúval is tudja bizonyítani, hogy hol és mikor látott minket. Igaz, hogy addigra a dátum odébb csúszott épp annyit, hogy még legalább Pöcök és Pöndör ottléte biztos legyen, de hát ez bárkivel előfordulhat. Erre Gazdáék felháborodtak, hogy ez azért már túlzás, meg, hogy én biztos nem lehettem kint. Nem is voltam, Ti vagytok rá a tanúim, no meg rendkívül őszinte lényem. Felhozták, hogy mi lenne, ha elkérnék a nyulak elszállításáról szóló papírokat, a tenyészállatok vizsgapapírjait és egy birtokháborítást is megemlítettek. A Körjegyző nevezetű és a Kissé Ideges egyre nagyobb zavarban volt, érezték, ez kezd veszett üggyé válni. A közös meghallgatás után következett a tanúvallomás hivatalos felvétele. Szakállasék elmondták, amit gondoltak, majd jött Kissé Ideges. Sokat gondolkoztam azon mi is történhetett, majd arra jutottam, hogy a két helység közötti hatalmas távolság, és a köztünk lakó gonosz kisistenek tehették, de lényeg az, hogy a kutyával való veszélyeztetés ténye így hangzott: Látta a két fekete kiskutyát, de tanúi nincsenek rá, és az időpontban sem biztos. Ezt a Körjegyző nevezetű pedig szemrebbenés nélkül leírta! Gazdáék kérdő tekintetére pedig csak egy szende félmosoly volt a válasz. Őt is elkapták a kisistenek! De ezek már csak ilyenek, nem válogatnak, miért is tennék? Most arra várunk, hogy mi lesz a dologból. Mert –figyeljetek, milyen szakszavakat tudok! – egy szabálysértési eljárás mégis csak szabálysértési eljárás és, ha ez bizonyíték hiányában szüntetik meg, az én tisztalelkű és tiszta múltú Gazdáim élete besárosodik és a sárosság még a Pudingnál is elég csúnya dolog. Látnátok egy esős nap után! Tegnap értesültem róla, hogy azért fizette Szakállas a háromszoros árat, mert a Kissé Ideges és a Körjegyző nevezetű közös felkiáltással kijelentették, hogy a nyulak nem eladásra voltak szánva, így a hús árat kell fizetni. Annak a szerencsétlennek pedig nem esett le, hogy viszont akkor egy nyúl nem a teljes súlyában mérendő, hisz van benne fej, csont, láb, miazmás. Én már csak tudom. Tehát nem jó szándékról, hanem átverésről és balgaságról van szó. Hát ezért láttam a Szakállast napokig elborult ábrázattal. De azok a nyulak! |
|
|
|
|
