Kopogtak. Rosszat álmodtam, és csak a plafont néztem, mikor váratlanul, élesen a fülemig hullámzott a kopogás hangja. A hideg végigfutott a hátamon, és tudtam, hogy újabb feladat érkezett. Lassan oldalra fordítottam a fejem az ajtó irányába, és a szobából láttam, hogy egy levél szállingózik lassan a bedobónyílástól egészen a szoba nyitott bejárati ajtójának küszöbéig. Néztem, ahogy lassan és puhán eléri a parkettát a fehér papír.
Sóhajtottam egyet, és megpróbáltam felidézni, hogy mire is gondoltam, mikor a kopogás berobbant a békés, sötét világomba. Nem jutott eszembe, akkor biztos nem volt fontos dolog.
Lassan felültem, még éreztem a tegnap este elfogyasztott pizza ízét a torkomban, és ettől teljesen elment az étvágyam is. Pedig mintha enni is akartam volna még ma reggel.
Nem siettem, a levél fehér színű volt, ami azt jelentette, hogy nem sürgős a dolog. Néztem a még sötét várost az ablakon át, miközben kezemmel az ágyat tapogattam, a ruhámat keresve. Hirtelen eszembe jutott az a lány, aki annyira elrabolta a szívemet...
Sokszor eszembe jut. Vajon hol lehet most, és mit csinálhat? Látom-e még valamikor? Kezem nem keresett tovább, csak markoltam a fehér lepedőt és emlékeztem.
A hó lassan szállingózott a hideg fekete időben. Az emberek gondolatai szinte észrevétlen sugárként rajzottak szerteszét a városban, és jól láttam, amint fénycsíkokként elrepülnek a világba megkeresve azt, akinek szólnak. Láttam a sok be nem fogadott érzést, és gondolatot a világűr felé kirepülni, mint megannyi hullócsillag, amelyek szabadulni akarnak ebből a mocskos világból egy tiszta és érintetlen képzelet felé. Szomorúság töltötte el a lelkem, mikor láttam, hogy mennyi érzés hagyja el a Földet, amit nem volt képes befogadni az, akinek szánták. Sosem értettem, hogyan lehet ennyi érzelmet elpazarolni a világon, és tudtam, hogy addig nem aludhatok nyugodtan, amíg ez így lesz. Néha az az érzésem volt, hogy csak azért élek, mert az emberek képtelenek szeretetet adni, vagy elfogadni. Sokat gondolkodtam már ezen, és még nagyon sokat is fogok...
A levél fölött álltam, és néztem. Csak egy gondolatomba került, és a papír már a kezében volt. Megnéztem a nevet és a címet. Tudtam, hogy mi fog történni ezután. Már több milliószor csináltam ezt, és még legalább ugyanennyiszer fogom megtenni...
Odasétáltam a fehér szekrényhez, és kinyitottam. A tok már ott várta a következő alkalmat, mikor engedje el gyilkos eszközét, hogy gazdáját szolgálhassa. Szinte szertartásosan bal kézzel kivettem a kardot. Lassan és méltóságteljesen körbeforgattam, majd egy hirtelen és gyors mozdulattal suhintottam vele egyet. A por, mely a kardot lepte, úgy hagyta el azt, mint egy riadt lány, akit egy fiú megijeszt, és elszalad. Miközben a fegyver tartottam, eszembe jutott, hogy hányszor is kellett már használnom. Végigpásztázta gondolatom az évezredek szakadékkal és völgyekkel teli időszakát: ezer és ezer ember köszönheti nekem a hosszabb életet…
Persze én is eltűnődtem sokszor, hogy mi értelme van az egésznek, hiszen úgyis meg kell halnia mindenkinek egyszer. Ráadásul miért kell olyan embereket is megmenteni, akik egyáltalán nem szolgáltak rá? Ezek mind olyan kérdések, amikkel nem tudok mit kezdeni, egyszerűen meghaladják a képzeletemet, éppen ezért jó is, hogy nem rám van bízva a döntés. Az én dolgom a harc, és nem a döntés.
Szeretem a várost. Ma békés, alig vannak emberek az utcán, és azok is inkább csöndben sétálnak. Metróval utazok én is, mert gyorsabb, mint a taxi. Ilyenkor a városban képtelenség közlekedni autóval. Kiszállok a szokott helyen. Szinte automatikusan megy a testem a megfelelő helyre, én pedig foglalkozhatok a gondolataimmal.
Kórház. Az emberek a temetőt tekintik utolsó állomásnak, de én a kórházat látom annak. A sors iróniája, hogy ott ér legtöbbször célba az érzelemsugarak sokasága, ahol a Halál válogatja áldozatait.
A miatt nem kell aggódnom, hogy bárki is megijedne tőle, mekkora fegyvert hordok magamnál, mert ebben a dimenzióban nem látható. Szerencsések az emberek, hogy csak 3 dimenziót képesek érzékelni.
Megállok a kórházi szoba ajtaja előtt. Kezem elindul a kilincs felé, de félúton megáll. Nem remeg, csak ott várja, hogyan tovább. Illúzió. Noha tudom, hogy nem rajtam múlna egy ember sorsa, mégis jobb az a tudat, én dönthetek az életük hossza felett.
Az emberek úgy gondolják, hogy egy világra jövő lélek elpusztulása a legkeserűbb dolog ezen a világon. Pedig ha tudnák, hogy mi várna rájuk, nem vélekednének így. Én nem akarom tudni, hogy milyen az életet szeretni, milyen a szerelmet gyűlölni, a sötétséget várni a fényben, és csalódni a csalhatatlanban. Túl sokat láttam már belőle. Ha tehetném, én is ártatlanul olvadnék az égbe.
Megérintem a kilincset, és már tudom, hogy várt engem.
-Örülök, hogy ideértél. Ne haragudj, de fáradt vagyok, most alszom egyet.
- Jó, pihenj csak.- válaszoltam halkan.
Ismét elvesztette az öntudatát. Eltelt egy hét, mire ismét tudtam vele kommunikálni. Közben néztem, hogy látogatják meg sorban, az ismerősök, az édesapja és az édesanyja. Kezdetben a barátja is minden nap jött. Aztán 3-4 naponta, majd két hónap elteltével már egyáltalán nem láttam. Elhagyta a lányt. Az édesapja minden nap jött, még akkor is, mikor nem volt látogatás. Kitartó ember.
- Itt vagy? - érdeklődött kicsit ijedten.
- Jobban érzed magad?- kérdeztem, tudatva vele, hogy mellette vagyok.
- Kipihentebb vagyok, de megint visszatért az a furcsa álmom. Egy nő beszélt hozzám, azt mondta, hogy az anyukám. Edit a neve, ha jól emlékszem. Legalábbis így szólította egy férfi, aki vele jött. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy sírok. Nem ismerem azt a nőt, de mégis, mintha szoros kötelék fűzne hozzá. Ő is sírt álmomban.
- Másra is emlékszel az álmodból?
-Azt a fiút is láttad, akit szoktál?
- Róla nem álmodtam már régóta.
- Gondolod, hogy ő is rokonod?
- Nem tudom. Vele kapcsolatban nem voltak különösebb érzéseim. Kérdeznék valamit. Miért vagy itt velem?
Éreztem rezgéseket, amikkel próbált behatárolni engem, és megtalálni az én érzéseimet. Próbált rám hangolódni. Ilyen érzéseket akkor áramoltat egy lény, ha elkezd fontos lenni számára valaki. Elterelő és megnyugtató választ kellett adnom számára.
- Mert úgy gondoltam, szükséged van valakire, aki hall téged, és akivel meg tudod osztani a gondolataidat.
- Neked fontos, hogy beszélgess velem?
- Igen, számomra nagyon fontos. – feleltem.
- Miért? Hiszen nem is ismersz.
- Nem is kell, hogy ismerjelek, ami számít, hogy szükséged van rám, és itt vagyok.
- Szükségem van rád? Miből gondolod?
- Mert ha elmegyek, egyedül leszel.
Csend. Azok az apró, halk zörejek is megszűntek, amik a csendet okozzák ebben az univerzumban, és ami az emberi fül számára nem észlelhető, de teljessé teszik a csend fogalmát. Valószerűtlen hangtalanság telepedett kettőnk közé. Mintha évekig tartott volna… Aztán újra megszólalt.
Még a farkas sem vonít úgy a Holdra, mint amilyen bánatos és komoly hangon válaszolt. A világ fájdalmát éreztem benne, mely mintha kis pontokba gyűlve körré rajzolódott volna.
- Nem akarom, hogy elmenj! Azt hiszem, félnék nélküled. – mondta végül.
Elbizonytalanodtam. Mi van, ha tényleg megint érezni fogja a testét, és rájön, hogy mi történt? Mekkora megrázkódtatás lesz számára mindez?
Immár negyedik hónapja, hogy egymással kommunikálunk, és még mindig nem mutatja jelét annak, hogy meg szeretné tudni, mi is történt vele valójában. Ez nagyon szokatlan.
Akkor este a barátaival iszogattak, és buliztak az egyik ismerősük lakásában a tizediken, amikor a legjobb barátnője meg akarta mutatni, hogy milyen jól tud kötélen egyensúlyozni. Felmentek a tetőre, és az egyik kábelre fel akart mászni, de nem tudták, hogy egy nagyfeszültségű vezetéket szemelt ki. A teste szinte azonnal lángra kapott, és már nem lehetett megmenteni. Ő „szerencsésebb” volt, mert hátradobta az áramütés, így csak a bal kézfeje sérült meg súlyosan, amputálni is kellett. Azóta kómában van… de él.
Ahogy elmerültem a gondolataimban, észre sem vettem, hogy szellemtestben ott áll előttem teljes pompájában, csillogva a 7. dimenzióban, akár egy ragyogó gyémánt, ha átfut rajta a tiszta fény simogató érintése. Engem nézett, és éreztem, hogy tudja…
- Ma azért jöttél, hogy elpusztíts engem, igaz?- kérdezte olyan mély szomorúsággal, ami teljesen megbénított.
- Hát végre eljött ez a nap is.
- Nem az fog történni, amitől félsz…- de nem tudtam folytatni.
Csillogott a szeme. Azt hiszem, most sírna. Nem tudtam felemelni az élet ítéletét, mégis, számomra megmagyarázhatatlan erő lassan a mellkasához emelte azt.
Mosolygott. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha erre várt volna születése óta. Láttam a szemében, hogy most bármit odaadna azért, ha egy könnycseppet tudna ejteni. Egy utolsó álmot és üzenetet ennek a világnak, amely örökre belevési magát a bűnös élet földjébe.
- Felkészültem.- suttogta, és belelépett a hideg, fénylő pengébe.
Már tudtam, hogy mi lesz ezután. Átlátszó ajkai utoljára nyílnak fel, és egy megkönnyebbült sóhaj tudatja velem, hogy a lány körvonala pár pillanat múlva millió apró csillaggá robban, hogy helyet keressen magának valahol az Univerzum egy távoli pontján, ahol talán új életet adhat egy galaxis formájában.
Elindulok az ajtó felé, miközben az orvosok küzdenek az életéért.
De én tudom, hogy már Ő maga lett az élet. |
