Még egy normális családban is előfordul, hogy összevesznek a családtagok. Néhány napig duzzognak, majd szó nélkül elfelejtik a történteket. Én ezeket szerencsére megúsztam, de tudtam, szembe fogok még kerülni a család akaratával.
A konfliktus oka a családi szokásokhoz való ragaszkodás. Apám a II. világháború veteránja, nagyapám az elsőé. Az ő apja harcolt Mexikó és a Spanyolország ellen. De ott voltunk a polgárháborúban, és még a függetlenségi háborúban is. Sajnos most én voltam a soros. Huszonöt évesen felkészültem arra, hogy valahol a vietnámi dzsungelben fogok örök nyugalomra térni. Lélekben tudtam, nem élhetem túl. Ez valamiféle megérzés volt, amit egyszer az életben mindenki megtapasztal. Egyszóval én tudtam, nem jövök vissza, de rajtam kívül mindenki hőssé akart tenni. Apám már 16 évesen elvitt a tengerészgyalogosok táborához, pár évre rá otthagytam az egyetemet, hogy szülői parancsra bevonuljak. Ekkor érte őt az első szégyen: nem vettek fel.
Utána persze többször is próbálkoztam, de egyszer sem fértem be a keretbe. Mivel a család nem tágított, jelentkeztem a páncélosokhoz. A kiképzők fakezűnek neveztek, mert nem tudtam megtanulni a tankvezetést. Újabb szégyen, mely után a családban mindenki ferde szemmel nézett rám. Utolsó próbálkozásként elmentem a hadsereg toborzóközpontjához. Itt persze megfeleltem. Négy hónap múlva egyenruhában feszítettem, és mindenki megelégedésére felkészültem, hogy bemasírozzák a vietnámi húsdarálóba. Anyám kivételével mindenki fülig érő mosollyal fogadta a hírt. Ő már csak tudta, hiszen a testvére Koreában halt meg. Én se voltam oda a gondolatért, de eltökéltem: én úgyis túlélem! Aztán jött az ünnepély.

Hatalmas megemlékezés volt, melyet azzal a céllal szerveztek, hogy az egykori veteránok átadhassák tapasztalataikat a fiatal generáció katonáinak. Csupa délceg öreg, egyenes derékkal. Hirtelen el sem hittem, hogy ezek az 50-es férfiak valaha 45 kg-os felszereléssel rohangáltak. A díszsor szélén álltam, egy fánál. Senki sem látott, ezért néha meg tudtam törölni a homlokomat. Aztán az árnyékból előbukkant egy alig 40 évesnek kinéző, féllábú férfi. Figyeltem a szemem sarkából, mert éreztem, hogy engem néz. Végül hozzám szólt:
-Önkéntes?
-Igen uram! – feleltem bizonytalanul, de a tiszteletet megtartva.
-Szeretnéd szolgálni a hazádat, feláldozni az életed érte?
-Ha szükséges – nagyot nyeltem – akkor igen.
-Hiba, nagy hiba. Én is így gondoltam, mikor 18 voltam. Barátnő, ház, munkahely. Mindet sutba vágtam. Elmentem háborúzni, egy idegen országba, idegen emberekkel, idegenek ellen. És ez lett belőle. Egy baráti gránát megtépett, ezért noha megnyomorodtam, semmilyen segélyt sem kapok. Pedig kész voltam meghalni a hazáért. Te is ezt akarod?
Szólni sem tudtam. Csak bámultam magam elé, mint azelőtt. Végignéztem a többiek arcán. Csupa életerős fiatal. Nem gyilkolásra, hanem családalapításra és munkára teremtődtek. Másokkal ellentétben tudtam, az ellenség is ilyen fiatalokból áll. Mély levegőt vettem, majd válaszoltam:
-Nem. Nem akarom ezt. – megfordultam, de az öreg már nem volt ott. Kápráztam volna a naptól? Nem. Biztosan nem. Ott volt, és megmutatta a helyes utat.

Egy nappal az indulás előtt leszereltem. A többiek gyávának és hazaárulónak neveztek. Apám kitagadott. Egy szó nélkül mentem el. Ahogy mostanában mondanák hippi lettem. Drogoztam is egy darabig, de csak hogy kibírjam azt a pár évet, amíg a háború tartott. Néhány évvel a konfliktus után elmentem egy veterán-találkozóra. A régi ismerősök közül csak kevesen voltak ott. Az egyik srác tolókocsiban ült, majd mikor meglátott odagurult hozzám. Féltem tőle. Nagyon meglepett azzal, amit mondott:
-Öregem! Akkor ott neked volt igazad. Bocsáss meg, hogy nem hallgattunk rád!
Beszélgettünk egy darabig, majd hazamentem. Apámmal sosem beszéltem többet. Csak a temetésére mentem el.