Horváth Magdi:

/avagy Vali és a politika/

Vali megrögzött idióta volt: mártír, balek, élhetetlen, széplélek - vagy amit akartok. Ha voltak is normális napjai, a véletlen folytán éppen akkor volt bezsongva a környezete, így aztán Vali csak a bolondság iskoláit járta ki, hülyeségből doktorált. S amint az lenni szokott ilyen lükéknél, fordítottan alakult a sorsa: gyermekkorban, amikor mindenki más még fejletlen és hülye, ő tisztánlátó koravénnek számított. Később egyre lükébb lett, csak vénülő korára tisztult ki a feje.

Még óvodás sem volt, amikor a felnőttek dolgainak analizálása közben rájött, hogy a világ ugyan roppant egyszerű, csak az emberek cifráznak belé örvényeket. A kis Valika bármihez kezdett, valahányszor megakadt rajta a családtagok szeme, beindult a szekatúra: „Valika a szép kezedbe fogd a kanalat! Valika hogy fogod azt a homokozó lapátot? Vedd át gyorsan a szép kezedbe!”

Valika kíváncsisággal vizslatta kezeit, de bárhogy is forgatta, képtelen volt különbséget tenni közöttük. Fölébredt benne a gyanú, hátha a bal keze mostohakéz, vagyis nem az övé, hanem jövevénykéz, ezért kíséri szegényt előítélet, negatív megkülönböztetés.

Óvodás korában tovább folytatta filozófiai és szociológiai tanulmányait, külön szellemi műhelyt alakítva ki magának, elhúzódva vagy kiközösítve hangos kortársaitól, akik hol KOMISZ-MUMUS, hol KAPITALICSKA játékokban tüntették ki magukat.

Megtörtént például, hogy egy nyári délután a vidéki óvodakert fűzfalombokkal takart homokozójában gondolataiba mélyedve csücsült Valika, itt talált rá este a halálra rémült óvónő, aki nem értette, hogyan felejtődött itt ez a kislány.

-Az még hagyján, hogy én elbambultam - gondolta Valika-, de micsoda szerencse, hogy nem hiányoztam eddig senkinek, mert délig úgysem végeztem volna az analízissel, holnap meg ki tudja, lehet-e ugyanitt folytatni. Most legalább megfejtettem a társasjátékok természetét, és nyugodtan megállapíthatom, hogy mindegyik goromba tökéletlenség, tehát hibás az egész ovi-világ! A Komisz-Mumus azért rossz játék, mert elveszi a saját arcunkat, egyformának kíván látni mindenkit, ami egy idő után halálosan unalmas hiábavalóság. Ugyanakkor mégis vannak győztesek és vesztesek, legfeljebb nem verseny dönti el, ki melyik csoportba kerül, hanem az ötletadó. Az éppen ügyeletes „Éni-Béni Jupi-Néni” kiszámolósdival, efféle rigmust szótagolva, mint: „ecc-pecc kimehecc, holnapután begyöhecc, cérnára-cinegérre ugorj cica az egérre, kuss!” - azzal rábök a társakra, hogy te állsz jobbra, te meg balra, egyikünk a hunyó, másikunk bujdosó, a többi statiszta, nincs vita!

Hanem a Kapitalicska is förtelmes játék ám, különösen egy ilyen kezdetleges vidéki óvodában! Itt van erre mindjárt a kocka-példa:

Van ugye kiskocka meg nagykocka építőjáték. A kicsi ugyan kinek kell, ha van nagy is? A kicsiből sokára lesz ház, és nem hasonlít a felnőttekére, szóval macerás. Márpedig egy alkotószellemű kisgyerek nem éri be pepecselős bütyköléssel, ő szárnyalni akar, nemcsak utánozni, de felülmúlni a felnőtteket. Neki roller, bicikli, nagykerekű taliga és nagykocka kell - no de honnan?

Ha legalább tíz készlete volna az ovinak óriás méretű építőkockából, nem volna olyan nagy a baj, csakhogy mindössze egyetlen készlet van, azt meg, aki kapja, marja….! S ki kapja-marja? Aki elsőnek érkezik. Csakhogy nem mindegy, honnan. Naná, hogy a fazék mellettinek -, akarom mondani az óvoda mellett lakónak könnyebb, mint a külvárosinak! Kisebb energiával nagyobb haszonhoz jut - na és! Tehet ő róla, hogy jobb helyre született?

Tehát ez a szerencsés elkezd játszani a nagykockákkal, s ha megunja, megint nem a legügyesebb veszi át, hanem ráveti magát a legerősebb, akinek ugyan nem érdeme az erő, csupán erő áll mögötte, megfűszerezve lelketlen gátlástalansággal!

Kialakul tehát a játékos-rangsor, ám a többség, különösen a becsületesek, a szolidak, a gyengék soha nem kerülnek sorra. Hiszen mire a negyedik-ötödik lurkó is megunja, addigra vége a napnak, másnap pedig kezdődik minden elölről.

Hacsak nem választják kettő közül a harmadik utat, hacsak az óvó néni be nem avatkozik kissé diktatórikusan, a világ végéig ugyanazok uralkodnak a játékok fölött. Ők építhetnek naponta palotákat, a többi csússzon-másszon a padlón, lessen a jó szerencsére, imádkozzon vagy végezzen agykontroll-tanfolyamot, ha nem éri be a kis kockákkal, ha nem tud hatékonyan versenyezni, vagy tehetségesen rabolni! Kit érdekel ebben az oviharcban, hogy a többség helyzeti hátrányban van? Köpni rá, ócska demagógia, élelmesnek áll a világ - vagdalkoznak a közelben lakók, a pökhendi előnyben levők.

És ugyanez a helyzet a biciklivel meg a rollerrel, kevés a fóka, sok az eszkimó, akarom mondani kevés a kisbicaj és sok a gyerek, a többség üljön a hintába, vagy menjen a pi…cike homokozóba…..! Így tett Valika is, de végül nem bánta, mert amíg marták egymást odakint a dedófarkasok, ő a homok kellős közepében merengőn filozofálgatott, este pedig azzal a jóleső érzéssel ballagott hazafelé a sötét külvárosi úton, hogy nem csücsült egész nap hiába. Csak meg ne vernék otthon ezért az ostoba szülők, akiknek halvány fogalmuk sincs Valika lelkivilágáról, mit érdekli őket, hogy közügyekben, az ovis társadalom érdekében maradt sokáig távol az otthonától!

Iskolás éveiben kitágult a horizont, amivel egyidejűleg megszaporodtak a megfejtésre váró rejtélyek, titkok. A kezeivel továbbra is gond volt, mert a mindenkori környezet nem tűrte a másként írókat. Első osztályban a tanító néni rácsapott annak a kezére, aki bal kézben fogta a ceruzát - noha akkoriban balos világot élt a fél világ. Valika megijedt, s mielőtt az ő kezére is ráütöttek volna, gyorsan kezet cserélt, így jobb kézzel tanult meg írni, de minden mást ballal csinált.

-Röhögnöm kell az egészen - mondogatta magában Valika - hiszen a szívem is baloldalon van, nem tolhatom el máshova, mégis jól működik. Talán megnyugtatja őket, hogy velem szemben állva a bal is jobbra esik; de mi bajuk lehet a bal kezekkel úgy általában? Egyáltalán ki találta ki a bal kezet? Talán maga az Isten? Hiszen akkor gyalázat volna mellőzni! Ha pedig Marx bácsi volt a tettes, akkor mi kifogása van ellene a balos tanítónőnek, aki szerint mindenki egyforma? Lehet, hogy a jobb kezem egyformább?

Ilyen dolgokon rágódott Valika, miközben rótta a vidéki poros utat otthontól az iskoláig, iskolától hazáig, bár furcsa módon mégsem érkezett meg igazán sehova. Talán, mert a haza nem volt igazán Haza, az iskola pedig… hát többet nem érdemes szólni róla, mint hogy nem Kolozsvár, nem Kassa, nem Sárospatak, nem de még csak nem is Budapest. Sehol egy paptanár, vagy bölcs professzor, aki művelten művelni tudott volna. Pappal ugyan találkozott egy kis kápolnában, hittanon, csakhogy kényes titkai maradtak róla. Szegény pap, ha egyszer az egyháza tiltja, hogy lehessen felesége, akit fogdoshat…-és a lányok nem mertek szólni senkinek, Valika sem mert, ő csak gondolatban és írásban bátor, különben teljesen beszari.

Túl az óvodai, kisiskolás éveken, a belső szellemi útnak egyre emelkedőbb ösvényeit járta, míg a külvilágnak egyre irányítottabb, földhözragadtabb, egyúttal egyre jelentéktelenebb figurája lett Valika. Egyfelől az egész univerzum sorskérdései foglalkoztatták, másfelől rózsaszínnek látta saját hazája állapotát, mivel a tankönyvek és tanárok rózsaszínnek mutatták. Okozhatta ezt a káprázatot az is, hogy kötelező volt hordani afféle egyen-szemüveget az egyen-látáshoz, ami piros celofánból készült. Ezt a bazári szemüveget ki-ki otthon ledobta magáró, csak a gyengén látók voltak kitéve annak, hogy egész nap viseljék a piros lencsés gyógyszemüveget.

Hanem aztán lyukak lehettek azon a színezésen, mert Vali folyton a hézagokról írt, ám nem tudta, mért lát ő lyukasan, nem sejtette, hogy a tervezésben és a gyártósorban van a hiba, azt hitte, csupán az ő szemüvege selejt, úgy foltokban-pöttyökben…ezért is nem lett lázadó, csak fürkésző és fészkelődő, aki azt képzeli, hogy ő csupán a véletlen folytán üldözöttje a balsorsnak. Vagy hogy talán igaz, amit sokan a szemére hánytak, miszerint nem egyébről van itt szó, mint túlérzékenységről és üldözési mániáról, tehát önmagán belül keresendő a hiba. Vali el is hitte, mert félt a közvéleménytől, holott legszívesebben a puszta öklével pofán dörgölte volna. E helyett elmenekült mindenhonnan, munkahelyről munkahelyre, albérletről albérletre, kapcsolatból kapcsolatba, de személyi szabadságként élve meg a választási lehetőséget, ha már egyéb szabadság nem létezett.

Mindezek dacára a társadalmat még mindig foltos rózsaszínnek vélte a píros szemüvegében, pedig, akik egykor ráparancsolták ezt a viseletet, mint iskolai-munkahelyi szabványt, azok már jó ideje kékre, sárgára esküdöztek maguk közt titokban….

Egyszer aztán más divatok jöttek, más színvilággal, más szemüvegszabvánnyal, sőt, a választékba hivatalosan is bekerült a kék, a narancssárga, és egy színjátszó, piros-fehér-zölddel. Föl is próbálták sokan az új színű szemüvegeket, de sajna, ezek a színek is pöttyösek, vagy homályosak voltak, növelték a látászavart, ahelyett, hogy tisztább képet mutattak volna. Emiatt ki tudja hányan ütköztek össze egymással és önmagukkal, mások meg úgy elvágódtak, hogy azóta is keresik a szemüvegüket a porban.

Doktor Idióta eszelősen keresi a választ a problémára: vajon melyik rendszerminta igaz? A pirosat és a kéket kukába dobta, a sárgát megszemlélte, de hogyha nincs tökéletes látás a politikában, akkor melyik a kisebbik rossz: a homályos, vagy a pöttyös?

Bizonyosságot csak néhány dologról szerzett eddigi kanyargós életében, például hogy azóta sem jutott nagykockákhoz, hitelből fizetik a nyavalyás kis panel-lakást, és csak a kamatláb fénysebességű, a saját láb lerobbant; továbbá véget nem érő játék lett az „IPI-APACS”. Ha újból megszülethetne, megjelölhetvén a helyet, hát biztosan az óvoda melletti házat választaná, hisz ott dől el minden, általában már a startvonalnál.

Lám csak, idő közben Valikából Vali lett, pöttyös szemüvegben szülte gyermekét, aki felnövekedvén szintén csak látásból ismeri a nagykockákat, és szintén pöttyösnek látja a világot, pedig nem is szemüveges…..!