Kellemetlen perceimben

semmire se gondolok.

Kellemetlenebb lenne,

ha mindent kétszer fontolok.

Magányomban ülök itt

egy kávéházban egyedül,

lelkem minden fájdalma

az elmémben elmerül.

Mint egy kifinomult

szervezetben, egy

gonoszkodó daganat.

Kívülről látva még,

kinevetném magamat.

Időjárás, szerelem,

nem tudom mi teszi ezt,

szívem megállás nélkül

dúdolja, a bús komorú jazzt.

Dallama mintha

nem akarna elhagyni,

szomorú jazzt dúdolva

szeretnék meghalni...