Fehér karácsony ígérkezett, reggel szállingózni kezdett a hó. Laci, Peti, Julcsi és Anna alig bírták végigülni a reggelit, Apu körül rohangáltak, izgatottan kérdezték:
- Mikor díszítjük fel a fát?
- Csak este ajándékozunk? Miért nem délelőtt?
- Én mit kapok?
- És én?
Apu a bajsza alatt mosolygott, és a kabátjáért nyúlt.
- Ki segít beállítani a fenyőt a talpába? - természetesen azonnal akadt négy önkéntes.

Anyu lisztet szórt a gyúródeszkára, hogy előkészítse az almás pitét. Immár családi hagyomány lett az almás pite, úgy, ahogy másoknál a pulyka vagy a hal elmaradhatatlan volt szentestén. Közben a konyhaablakból figyelte, ahogy a gyerekek kiscsikóként ugrándoznak apjuk körül, csak Laci a tízéves nézte komolyan Aput, és várta mit segíthet. Apu minden évben megjegyezte: "A gyerekek segítettek. Ennek ellenére sikerült beállítani a fát!" - és közben a nevetőráncok összesűrűsödtek szemei mellett.

Kora délutánra a fenyő ott díszelgett a nappali közepén, rajta díszek megkapó összevisszaságban. Anyu nem bánta, hogy este meg kell igazítania nagyrészüket, hagyta kibontakozni a csemeték díszítési ambícióit.

Az ajándékozás és a vacsora mindig ünneplőruhában történt, ez még bensőségesebbé tette a szeretet ünnepét. Ezen kívül semmi sem változott, nem szívélyeskedtek feleslegesen egymással, nem ült ki az arcukra álmosoly. Egyszerűen adták egymás tudtára szeretetüket, egy érintéssel, gyengéd öleléssel, őszinte szavakkal. Csakúgy, mint egész évben. A karácsonyfa és az ajándékok arra voltak jók, hogy ezt elmélyítsék, és egy kis örömet szerezzenek egymásnak a durva rohanó világtól félrevonulva.

Amíg a család öltözködött, felváltva csempészték a fa alá az ajándékokat, ami tovább fokozta a várakozás izgalmát. A nagyobb csomagok mellé odakerültek a gyerekek saját kezűleg készített meglepetései is. Nem, náluk nem a Jézuska hozta az ajándékot. A felnőtt Jézusba fektetett hitük ellenére tudták, hogy a gyerekek számára sokkal kedvesebb az ajándék, amelyet nem egy elképzelt személytől kapnak, akivel személyesen még nem találkoztak, hanem Aputól és Anyutól. Évek múlva is felemlegették: "Emlékszel? Ezt tőled kaptam ajándékba."

Anyu elkészült, a gyerekek is a fenyő körül sündörögtek, már csak Apu hiányzott. Anyu nem bírt tovább várni, bekopogott a fürdőszobába:
- Drágám! Készen vagy? - és mivel nem kapott választ, benyitott. Amit látott, megrémisztette. Férje a földön feküdt ájultan. Ijedten kiáltott fel, és térdre rogyott férje mellett.
- Laci! Lacikám! Mi a baj? Válaszolj! - gyengéden rázogatta, kezébe fogta az arcát. Férje nem reagált. Lélekszakadva rohant a telefonhoz, és a mentőket tárcsázta.
A gyerekek némán álltak, nem értették mi történik. A telefonbeszélgetést hallva a nagyobbik fiú felkiáltott, és a fürdőszobába futott eszméletlen apjához. A többiek Anya köré gyűltek. Érezték a hangjából, hogy baj van. A kis Anna elpityeredett.

Mire a mentők megérkeztek, a szomszédasszony átfutott, hogy gondját viselje a gyerekeknek. Anyu beszállt, és kéken villogva, szirénázva lőttek ki.

Anyu késő éjszaka érkezett haza, de mindegyiküket ébren találta. Néhány szót váltott a szomszédasszonnyal, aki csendben behúzta maga után az ajtót. Leroskad a fotelba, arcát a kezébe temette. A gyerekek némán várták a híreket, csak Lacika kérdezte:
- Mikor jön haza Apu?
Anyu kitörölt egy könnycseppet a szeméből, kinyúlt, és magához ölelte gyermekeit.
- Apu beteg lett, és egy ideig a kórházban kell maradnia.
- Meddig?
- Nem tudom. Az orvosok sem tudják. Meg kell operálni.
- Fáj valamije? - kérdezte Julcsi.
- Igen, a feje. Tudjátok, van egy vérrög a fejében, amit ki kell venni. Utána egy ideig bent kell maradnia a kórházban, hogy felépüljön.
- De meddig?
- Nem tudom kicsim, nem tudom - sírta Anyu, és még szorosabban ölelte őket.

Anyut az ünnepek alatt mindig kisírt szemmel látták. Minden nap bement Apuhoz, de a gyerekeket nem vihette magával az intenzív osztályra. Mindenkivel kedves volt, de tétova mozdulatain átsütött a szomorúság. Julcsi, és Anna sokszor kérdezgették, mikor jön Apuval haza, és néha sírdogáltak, mert hiányzott nekik. Peti nem szólt egy szót sem egész nap, magába fojtotta érzéseit. Laci viszont úgy járkált, mint egy időzített bomba, állandóan morgott, és semmi sem volt jó neki. Anyu nap közben mindig talált valami elfoglaltságot, ami eltereli a figyelmét, de esténként, amikor a gyerekek már aludtak, álmatlanul forgolódott, érezte, ahogy újra kinyúl felé régen nem látott ellensége: a magány.

Apu nagyon gyengének tűnt a kórházi ágyon. Fején kötés volt, és karjába infúzió volt kötve. Azonban mosolygott, a nevetőráncok összesűrűsödtek szeme körül. Mind a négy csemete hozzábújt, Anyu alig győzte úgy terelni őket, hogy az infúzió épségben maradjon. Egy percig csak szorították aput, aztán egyszerre kezdtek mesélni és kérdezgetni. Anyu először csitította őket, elvégre kórházban vannak, aztán tekintete találkozott a szomszéd ágyon fekvő öregúréval.
- Irigylem a férjét! - mondta, és rámosolygott. Anyu egy percre újra boldog volt. Ha csak kis időre is, de együtt a család, gondolta, és ő is bekapcsolódott a csemeték csicsergésébe.
A kórterembe belépő ügyeletes orvos először megtorpant a tömeg láttán, és néhány pillanatig tétovázott. Aztán nem szólt semmit, csak felvette Apu kórlapját, és ellenőrizte a legutóbbi lázmérés eredményét. A gyerekek megilletődtek egy kicsit a hórihorgas, szigorú, fehérköpenyes doktor bácsitól, de Laci nagy levegőt vett, és kibökte:
- Doktor bácsi! Mikor jöhet haza Apu? Az orvos végigjártatta rajtuk a tekintetét, aztán megsimogatta a gyerek fejét.
- Hamarosan. A báli szezont már otthon töltheti. - Aztán Julcsira kacsintott. - De egyszerre csak egy szép kisasszonnyal táncolhat majd!
A kislány széles mosollyal fogadta a bókot.

Nagyon hideg volt azon a napon, amikor apu hazajött, de senki sem bánta. Letopogták a lábukról a havat az előszobában, és megszabadultak a vastag kabáttól, sapkától, sáltól.
- Apu! Olyan jó, hogy újra itthon vagy! - zsongták körbe a gyerekek.
- Én is nagyon örülök! Már nagyon hiányoztatok! Gyertek, elmesélem a történeteket, amiket Jenő bácsitól tanultam, aki mellettem feküdt.
Anyu kitárta a nappali ajtaját, és az ugrándozó, ölelő gyerekek gyűrűjében Apu földbe gyökerezett lábbal állt. A szoba közepét nézte. A fenyőfát, amelyen már alig maradt tűlevél, mégis ott volt, ahová ő állította. Egyetlen dísz sem hiányzott. Alatta pedig ott sorakoztak az ajándékok. Kisebb, nagyobb dobozok, szépen, vagy gyerekesen becsomagolva, érintetlenül. Anyu az asztalhoz lépett, felemelte a szalvétát a tálcáról, és férjére mosolygott:
- Gyere, sütöttem almás pitét!

Vége