Leveled, mint mindig (vagyis éppen második alkalommal) a lehető legjobbkor érkezett.
Mondhatnám, nagy szerencséd van velem, mert nekem csak a legjobbkor lehet írni, de ez elég szerénytelenül hangzana, márpedig a szerénység nagy erény, s mivel erényeknek híjján vagyok, vigyáznom kell minden aprócska erényre, amit magamévá tehetek.
Már meg sem lepődtem, hogy egy szót sem értek leveledből, sőt! Kimondottan örömmel töltött el, mert ez annak az ígéretét rejtette magában, hogy most jó darabig nem kell azon törnöm a fejemet, hogy vajon  miért olyan evidencia, hogy a szeretetet csak akarni kell, és ott lehet az emberben, ehelyett máris a relativitás elméletet tanulmányozhatom, és a drága, öreg Einstein gondolataival a szívemben töprenghetek kedves Csizi levelén.

Nos... szóval... izé... tehát...
Bizony, bizony! Bezzeg a mi időnkben még levelet hozott a posta, amiról eszembe jutott, mikoris szívdobogva vártam a levelet Sopronból Sátoraljaújhelyben, és a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a válasz sosem az elküldött levélre érkezett. Akkoriban még az agykontrollnak híre hamva sem volt, de valahogy természetesnek tűnt, hogy a gondolat gyorsabban jár, mint a posta, és varázslattal teli, mégis természetes volt, hogy ily módon is lehet "társalogni" egymással.
Tegnap épp anyámnál voltunk Sopronban, a szanatóriumhoz pont az uszoda előtt vitt el az út, ahol életem első szerelmével randiztam, abban a biztos tudatban, hogy tutira felébredek, és ott találom magam egyedül, ruhámtól megfosztva, a sok tökéletes emberalak között.

Nos, változnak az idők, már nem integetnek az elosztókban egymásnak a levelek, de azért az öröm változatlan: levelet kapni jó. A két esemény közt eltelt idő pedig valóban relativ: nekem például, most hosszúnak tűnt ez a néhány óra is, míg kitúrtam a gyerekeimet a gép elől.

Tudtad, hogy a relativitás egyik legmeglepőbb következménye, hogy a fénysebességnél nincs nagyobb a világon? Már ezért az egy gondolatért szerelmes tudnék lenni a jó, öreg Einsteinbe! Képzeld el, mennyi minden következik ebből! Először is: hogy bármennyire ragaszkodunk is a végtelenhez, előbb-utóbb mindenről kiderül, hogy véges. Még a sebesség is. Egyszerűen nincs 299.980 +/- 5 km/s -nál nagyobb sebesség. Persze, mi még ezt is lazán vesszük, és úgy beszélünk a fénysebességről, hogy 300.00 km/s, elvégre ekkora sebességnél már mit nekünk az a 15-20 km /s, ami nincs.

Persze, én az egész relativitásból leginkább arra emlékszem, hogy örökké vonaton kellett elképzelni magamat, és hogy akkor mi mozog, mihez képest, ami természetesen azonnal kétségbeesett rémülettel töltött el, elvégre én csak egy nő vagyok, sosem jöttem rá, miért kell nekem érteni a világot. Különösen, ha végül még azt derítik ki, hogy a gravitáció is csak látszat, s igazából a tér változik a Föld közelében.
Ezen elmélet alapján még a napsugárnak is van súlya, mert a Nap közelébe érve elgörbül.
Ez legalább jó hír, mert ha súlya van, akkor mégiscsak lehet napsugárba kapaszkodni, "nem baj, hogyha fáj", csak elég könnyűnek kell lenni hozzá, hogy le ne pottyanjon az ember.

Kedves Csizi! Ami azt illeti, örülök, hogy nem csalódtál az evolúcióba, mert kell egy biztos pont az ember életében, és ha az épp az evolúció, hát legyen. A te biztos pontodat te választod, vagy ő választ téged, mindegy is: a lényeg, hogy legyen.
Annak is nagyon örülök, hogy képesnek tartod magunkat  (ez vajon királyi többes egyes, vagy úgy érted, hogy magunkat- vagyis engem is??? -pislogás, szempillarebegtetés... meghatottság)... szóval, képesnek tartod magunkat arra, hogy külső beavatkozás nélkül fejlődjünk idáig.
Ez jól hangzik, bár nem lehet tudni, hogy ez a fejlődés valóban mit jelent. Ha Imre bácsira gondolok Csíkszeredán, aki maga termelte az áramot, és a patakból vezette be a vizet, magamat meglehetősen élhetetlennek tartom hozzá képest.
Szóval a világért sem akarom a materializmust támadni, csak épp néha felvetődik bennem a kérdés, miért lett a legtöbb filozófus élete végén idealista? Mióta olvastam ezt a Szeretetkönyvet, azóta néha bennem is felvetődik a gyanú, hogy az egész idealizmus a szeretni vágyásból fakad, mert mégis könnyebb egy szellemet szeretni, mint egy hús-vér embert, aki tele van hibákkal, és korlátokkal, aki nincs mindig ott, mikor szükségünk lenne rá, és nem gyógyítja be a sebeinket, hanem újabbakat ejt rajtunk... tehát igaz, ami igaz. Ha már szeretni kell, akkor csakis valami istenit.
De én még nem adtam fel. Én még remélem, hogy ott van az isteni minden emberben, amiért szerethető, csak nem mindenki lesz látható mindenki számára.

Vlagyimirt is valószínűleg ez az isteni vezérelte, hogy adni... adni mindenkinek. Na, ja. Matekból gyenge volt. Ettől lett emberi. Jót akart azzal a nagy szívével, és bízott benne, hogy majd csak akad valaki, aki azt is kitalálja, hogyan lehet ezt a jót akarni.
És bár nem jött senki, aki a vajaskenyérből mindenkinek eleget adhatott volna, azért lásd be, kedves Csizi! a gondolat szép volt, és a szépség előtt meg kell hajolni.

Ami a pocsolyát illeti, aki él, és zokon veszi, hogy az ember nem tekinti élőnek: nos, ez igazán közel áll hozzám. Ezért is mondtam, hogy ha elrepülne egy elefánt az ablakom előtt, azon nem csodálkoznék.
Az hogy valami megtörténhet, mindig sokkal valószínűbb, mint az, hogy nem fog megtörténni. A fantáziánk fogságában élünk, de a természet leleményessége határtalan.
Ha tuti fix, hogy nincs lélek, kideríthetnéd, mitől éreztem magam olyan könnyűnek a Herceg mellett, hogy akkorát bírtam ugrani, mint soha. (És miért pont a Herceg? Miért nem valaki más? Ha tiszta fizika meg kémia az egész, akkor miért nem lehet bárkibe beleszeretni? Akkor miért nem az eszünkkel szeretünk? Vagy csak én nem?)
Mennyivel egyszerűbb lenne valami izéke, amitől ugyanolyan jól érzem magam a bőrömben, hiszen úgyis magamat szeretem a másikban, vagy mi fene. Abból az izékéből csak bekapnék néha egy keveset, és megúsznék egy csomó nyűglődést, nem kellene függnöm senkitől, és csak írnék, írnék arról, hogy szép a világ, és szerethető.

Sajnos mennem kell.
Elvégre karácsony van, vagy mi.
Pedig most úgy éreztem néhány pillanatig, hogy a helyemen vagyok.

Hideg szívvel, fagyos öleléssel:

Ági

ps: végzetes! Einstein helyett Newtont írtam... ez már az Alzheimer kór kezdete.
ezek után Hessén és Kunderán sem csodálkozom.