A Nap fényét szüntelenül ontja, megkülönböztetés nélkül, mindenre, önzetlenül. Mindig süt a nap, csak nem látjuk mindig. Vagy maga a földgolyó „másik oldala” takarja el, vagy a felhők szűrik meg, amikor a viharban ugyan világos van, de nem jut el az összes fény hozzánk. Mi miért nem vagyunk olyan önzetlenek, mint a Nap? Miért gyártunk magunknak felhőket, s mögüle figyeljük az életet? Saját felhőink mögé bújva nem engedjük, hogy a szeretet szívünkből áradjon a világra, és így elrejtőzve befogadni sem tudjuk mások szeretetét. Annyi falat építettünk már, annyit ködösítünk. Hát nem volt még elég? Amíg erre rá nem jövünk, és el nem oszlatjuk e felhőket nem lesz rend bennünk és nem lesz rend emberi világunkban. Legyünk hát olyanok, mint a Nap. Aki önzetlenül ad, s nem kér…

A Hold fényét a Naptól kapja kölcsön, és ahogyan a Föld körül kering, és lassan a saját tengelye körül forog, mindig ugyanazt a jól ismert arcát mutatja meg nekünk, a másikat innen a Földről, még soha nem láthattad. Neked is csak egy „arcod” lenne, az, amit a külvilágnak mutatsz, vagy létezhet az a benső lény benned, aminek megismerésére bátorítalak?

A bolygók is a Nap fényét tükrözik vissza. A csillagok azonban saját fényüket küldik felénk. És ez a legérdekesebb. Ezt ugyanis káprázatnak is nevezhetném, vagy akár időutazásnak is, mert ugyan valódi fényt fog fel szemed, de az a fény már nem azt a csillagot mutatja, vagy legalábbis nem ott, ahol most van. Az a csillag már ezernyi változáson ment azóta keresztül, s hogy most milyen, hol jár a kozmoszban, legfeljebb a csillagászati számításokra bízhatod, de annak eredményét már csak papíron vagy képernyőn láthatod viszont. Egyrészt a fény sebessége és a távolság határozza meg azt, hogy az, amit látunk, nem a valós képet adja. A másik tény az, hogy a tömegvonzás következtében egy másik csillag, pl. a mi Napunk mellett elhaladó fénysugarak elhajlanak. Az égbolt tehát mást mutat, évekkel, évtizedekkel ezelőtti állapotokat, sőt... S hogy ezt jól érzékeltessem, lépjünk ki most a Tejútrendszerből, és válasszuk a hozzánk legközelebb eső extragalaxist, az Androméda-ködöt. Amit ennek fényéből kiolvashatunk, az körülbelül a kettőmillió évvel ezelőtti állapota. Hát kérdem én - ezek szerint - muszáj mindent elhinned, amit a szemed lát?

És milyen üres a világűr? Ha leszámítjuk a látható csillagokat, bolygókat, mi marad körülette? Üres lesz, de csak annyira, mint egy kiürült üveg. Az levegővel telik meg, mégis üresnek mondjuk. Körülbelül ennyire üres a világűr is. Láthatatlan rezgések szövik át az egészet. A csillagokból érkező rádióhullámok, infravörös, ultraviola és röntgensugarak. A kozmikus sugárzás és háttérsugárzás. A töltés nélküli neutrínó-sugárzás, mely akadálytalanul halad át még a te testeden is, a szilárd, számunkra átláthatatlan falakon. (A szilárd testek fizikájára még visszatérünk egy rezdülés erejéig…) Nos, ennyire üres az űr… A láthatatlan, de azért még létező dolgok.

Találd meg te is az ürességet magadban! És érted-e már, hogy mit érts az üresség alatt? Én a megismerésre váró teljességet tekintem annak…

Ember-élet éjek közt magad is csillag vagy,
Kinek fényességet az Öröktől-való ad,
Hogy sugározd szét, és több legyen, mint gyertyaláng,
Legyen Tűz, mely összefűz s az áldást hozza ránk…

/Bagi László Hezekiah, Iszathámi: A Szem, avagy a Hurrikán Szívében; részlet A Nap, a Hold és a csillagok fénye c. fejezetből/