Szomorún jössz haza és azt mondod nekem:
„Ez a küzdelem már több mint embertelen.”
Sorsunk ez marad hát, innentől örökre?
Ezért születtünk mi, emberek a földre?

Igen. Mikor régen rátértünk az útra,
Az csak séta volt még, s nem küzdelmes túra.
Ha nehezítették is dolgunkat a hegyek,
Mindig segítettek féltőn óvó kezek.

Aztán elengedtek. Így kellett hogy legyen,
Hogy a felnőtt-gyermek terhet vállra vegyen.
S útközben farkast látsz? Vagy csak szelíd juhot?
Neked is, nekem is másik ösvény jutott.

Lehet, most úgy érzed, túl rögös az út.
Megvívtál már oly sok küzdelmes háborút,
De még mindig csak az emelkedőt látod,
Nehéz tapasztalat húzza hátizsákod.

Nem bírod és lerogysz? Van, aki kinevet.
Segítő szándékkal nem nyújt neked kezet.
Ha van egy társ, ki erőt belőled merít,
Ő majd melletted áll, ő az, ki fölsegít.

Mindenki más saját csatáját kell vívja,
Rója az utakat, amíg lába bírja.
Életünk rövid. Minden nap ajándék,
De nehéz és harcos. Nem csak könnyű játék.

Hát harcolj ember, küzdj! Nevetve vagy sírva
Végig kell járd azt, mi néked megvan írva.
Küzdj akár boldog vagy, vagy rajtad bánat ül,
Embernek maradva küzdj „embertelenül”!