| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Szerelem innen... 2. Ideje:: 01-12-2007 @ 05:10 pm |
|
|
|
|
... Az ágyamon feküdtem, szemeim majd leragadtak a fáradtságtól, egész éjszaka nem aludtam, délelőtt takarítottam, és miután anyuék elégedetten körülnéztek, a szobámba vonszoltam magam, de továbbra is fél percenként a mobilomra néztem. Végülis elnyomott az álom. Néhány órával később mikor nagyjából magamhoz tértem első pillantásom a telefonra esett, de ismét csalódnom kellett... nem keresett... Engedtem magamnak vizet és vettem egy jó forró fürdőt, s közben azon gondolkoztam, hogy talán több is lehetett volna, mint egy, a pillanat varázsában elcsattant csók... úgy látszott ő nem így érezte. Tovább kellett lépnem. Mégis, napokig könnyeimmel küszködve aludtam el, nem tudtam rájönni a hibára. A lányok meg azt hajtogatták, ne várjak rá, csak egy buBnkó a sok közül, de nehezemre esett elfogadnom.
Egy éjszaka azonban épp valami kellemes álom közepén csörgésre riadtam fel. Azt se nagyon tudtam hol vagyok, ki se nyíltak a csipáim, de azért beleszóltam:
- Igen? – esküszöm a saját hangomra nem ismertem volna rá.
- Viky? – kérdezte valaki bátortalanul.
- Én vagyok. Ki keres? – de mire kimondtam a kérdést, eljutott agyamig a hang, s azonnal rájöttem ki a gazdája, s ki is röppent az álom a szememből. – Áron?! Mennyi az idő??
- 1 óra körül lehet... Figyelj... bocs, hogy felébresztettelek... lehet nem is kellett volna felhívnom téged...
- Örülök, hogy megtetted, de... mi a baj, mi történt?
- A balesetin vagyok...és...arra gondoltam... hogy...izé...talán...
- Talán mi? – kérdeztem kissé türelmetlenül.
- Ááá... lehet hülyeség, és biztos nem akarnád...
- Mondd már! – fogytán volt a türelmem.
- Szóval... jó lenne, ha bejönnél... hozzám...
- Komolyan? – tátottam el a számat, azt hittem csak hülyül.
- Hát... őőő... izé... annyira nem fontos, csak gondoltam megkérdezem. Bocs még egyszer, hogy felébresztettelek. Szia!
- Héhéhé, várj egy kicsit! Örülök, hogy hívtál. Azonnal megyek, csak mondd meg hol talállak.
Mindent elmagyarázott kisfiús örömmel a hangjában, én meg rohantam anyuék szobájába a kocsikulcsért, azt se tudták hol vannak, de azért a kulcsot megszereztem. Magamra kaptam egy farmert, meg egy topot, bevágtam magam a család audijába, és alig fél óra múlva már az ágyánál álltam.
- Hűű... ez gyors volt! – bukott ki belőle. Én meg csak vigyorogtam. Fel akart ülni, de felszisszent a fájdalomtól.
- Ne mozogj! – Ugrottam oda, és segítettem neki feljebb csúszni. Az ágyához húztam egy széket és leültem. A kezét simogattam, közben pedig őt figyeltem. Olyan elveszettnek tűnt abban a kórházi ágyban. Arca fehérsége szinte egybeolvadt a barátságtalan ágyneműével, s csak két, furán csillogó szeme volt élénk és élettel teli. Haja szanaszét állt, de még így is nagyon jól nézett ki. Kiszolgáltatott és gyámoltalan kisfiú volt csupán, akinek szüksége volt rá, hogy fogják a kezét. – És... mondd csak...mi is történt veled tulajdonképpen?
- Kaptam egy kis ajándékot az oldalamba... – és mesélni kezdett. Iszogatott a barátaival, és hazafelé tartott mikor pár ismeretlen figura megtámadta. Kapott egy szúrást, de szerencsére nem volt mély, hamar rendbejön, de azért bent tartották kivizsgáláson.
Anyuék egészen addig azt hitték álmodták, hogy elkértem a kocsikulcsot - ami egyébként soha nem fordult elő mióta megvan a jogsim - , amíg épp a reggelijük be nem toppantam. Apu majdnem kiköpte a kávéját, anyu meg félrenyelt, és kikerekedett szemekkel bámultak rám.
- Most mi van? Úgy néztek rám, mintha sosem láttatok volna még.
- Szabadna tudnom hol jártál az éjszaka, kisasszony? – kérdezte szemrehányóan apu.
- Persze. Mondtam hajnalban, hogy a barátom kórházba került, és oda kellett mennem.
Felkaptam egy friss kiflit az asztalról, a számba tömtem, felcammogtam a szobámba, elvágódtam az ágyon, s fel se keltem délutánig. Akkor aztán rendbe szedtem magam, és visszamentem a kórházba. Így ment ez néhány napig, amíg ki nem engedték. Jóformán csak aludni jártam haza.
Bevittem neki a laptopomat, meg egy csomó filmet, és azt néztük egész nap. Szorított nekem helyet az ágyán, ami néha kissé kényelmetlen volt, de azért el tudtam viselni a közelségét. Éreztem a bőre melegét a bőrömön. Ne értsétek félre, nem történt semmi, bár a kórterem idősebb lakói így sem nézték jó szemmel ténykedésünket. Főleg mivel az éjszakákat rendszerint bent töltöttem...
Napról napra jobban megismertük egymást, és közelebb kerültünk a másikhoz. Ha épp nem filmet néztünk, akkor beszélgettünk, és rengeteget nevettünk. Előfordult, hogy annyira röhögött, hogy megfájdult a sebe, de a röhögést nem bírta abbahagyni, a fájdalom meg persze nem hagyta magát, és végül győzött. Meg aztán olyan is volt, hogy én estem le nevettemben az ágyról, ami nem volt olyan vicces, pláne, hogy nem volt pihe-puha padlószőnyeg ami felfogta volna az esést.
Az a néhány nap gyorsan elrepült, s bár fogalmam sem volt még mindig, hogy akkor hogyan is állunk, mert azt hozzá kell tennem, hogy azóta az éjszaka óta nem csókolt meg újra, mégis bíztam benne, hogy nem csak képzelem ezt a szerelmet.
Mikor végre kijött arról a rémes helyről, első dolga az volt, hogy kézen fogva elráncigált egy virágárushoz, kezembe nyomott egy szál vörös rózsát, köszönetet mondott mindenért, megcsókolt és randira hívott. Az első igazi randinkra.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 01-12-2007 @ 05:10 pm
| Hozzászóló: metaltsigga (Ideje: 01-12-2007 @ 05:51 pm)
Comment: Úgy reménykedtem a happy-endben! És örülök, hogy az lett. :) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Minilany (Ideje: 01-12-2007 @ 06:12 pm)
Comment: metaltsigga, azért még nincs vége a történetnek :)) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: zsuka49 (Ideje: 01-13-2007 @ 05:19 am)
Comment: Jó, izgultam én is, hogy jó legyen a vége!!:))
Jöhet a folytatás, ha van!!!Zsuzsi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Minilany (Ideje: 01-13-2007 @ 11:46 am)
Comment: Zsuzsi! Van bizony :) |
|
|
|
|
|
