Csepeg a zene a hangfalak mélyéből felfelé, meg sem áll. Csak álmodom az ébrenlétet, folynak a képek meder nélkül. Újravarrom az eget, új felhők, új versek, nyálkás, dzsuvás bioszféra lenn alattuk, gyermek felhők, ők a büszke troposzféra, friss felhőket karcolok fel, friss, puha felhőket. Feltépem a talajt, én vagyok a szél. Lefolyik a dzsuva a lefolyón, és huzat leszek a házadban. Friss tavaszi illat vagyok január közepén 2007-ben, amikor télvíznek nyoma sincs, tél is csak a tévében. Érzem, hogy működök. Kikeverem magamnak az életet újra, random múltat építek magamnak, és szabad vagyok, mint azok, akik szabadok.

Boldogság, pofozz fel!

A világ vagyok. Ti meg csak a sejtek, és az atomok. Összeesik bennem az emlékhad, leül a gyomromban, megüli. Reboot, új versek, új rímek, új ritmus, új tartalom, most is fizetős, mert mindig.

Átvergődnek rajtam az életek, az évek, a századok, ezer emberöltő és ezer szerelem eleje, hátulja, csalódások, ébredések, elalvások, álmok, amelyekről aztán kiderült, hogy valóságok, valóságok, amelyekről közben kiderült, hogy virtualitások. Virtuális valóságok, amelyekről aztán kiderült, hogy álmok.

Bolygó vagyok, és kicsik a dolgok. Elnyom az élmény, nem győzőm levetkőzni. Mosoly az ingem, ing a mosolyom.

Csillagok néznek rám irigyen. Magányosak.

Apró, kacagó gyermekek szaladgálnak bennem, labdáznak, és nevetnek. Nevetek velük. Régebben én sem voltam ennyire öreg. Most ráncok alszanak arcomon, türelmetlenül várnak az ébredésre, és kussolnak fejemben az ősz hajszálak is, mert még nincsenek elegen a forradalomhoz. Én viszont érzem a hangulatukat a talpamban. Nyomást gyakorol rám a perc.

Élvezem, hogy létezem.

Kacsintok a jövőmnek, hogy majd mindjárt, jövök, egy pillanat, és vár, nem szalad elém, csak, ha nem maradt más a sorban. Szeret engem az idő, folyton randevúra hív, folyton vár rám, én meg azt mondom, majd jövök, egy pillanat. Látom szép szőke haját, csillogó kék szemét, és a boldog perceit az arcán. De nem merem eldobálni a faleveleimet. Olyan szép vörösek. A jelen falevelei. Ősz a jövőm? Vagy csak a hajam lesz?

Vaskos a hajnal most, máskor pedig olyan lágy és finom. Most acél a hajnali három, és ököllel pofoz fel mindjárt az ébredés. Aminek feltétele az alvás.

Le akarok szokni.

Fárasztó játék a boldogság. Tele vagyok a jelennel, kicsordul a szememből, ezt nevezitek, ti, okosak, könnynek. Elém görnyednek a napok, mindig a következő hét, unos-untalan. A régiek búcsú nélkül szaladnak bele a fényképekbe, a filmekbe, a naplókba, a blogokba, a regényekbe, vagy éppen ide, ebbe a sorba, ni. Csobog a pillanatpatak. Értől az óceánig.

Lüktet a kozmosz, lüktet az élmény. Párolgó dzsuva, meszelt égbolt, újrakevert életek, újravarrt felhők. Ezek én vagyok. Szárnyam az álom, álmom a szárny. Nincs hang, némafilm vagyok, repülök, el innen messzire egy világba, ahol.

Ez már az a világ, ahol.

Telítetlen boldogság, fogalmak, üres fogalmak, ember alkotta fura megfoghatatlanságok, amelyeket nem látok magam előtt, csak, mint betűhalmokat. Egy bé betű, egy o, egy el, és így tovább, semmi más. Furcsa dolgok, amelyek azért fontosak, és vannak. Léteznek. Léteznek bennem, mert gondolkoznak.

Újrakevert élet, karolj napomba!

Már nem fájok. Kényelmes minden zug, ahová begyűr a sors, nem válogatok, mindent nyersen be, meg sem rágom, le a gyomorba rá az emlékekre. Hamu alatt fárad a láng. Dirhammal fizetek, mert itt elfogadják. Itt mindent elfogadnak. Megcsókollak. Itt mindent elfogadnak. És mindenki lát. És mi is látunk. És szeretek. És szeretsz. És álmodunk. És jó. Jó minden.

Jó minden.

Felemelkednek a kávécseppek, és ritmustalanul táncolják körbe a fejemet, hajamba karolnak, és illattal öltöztetnek fel. Táncol a házam, az én házam a te házad. Táncolsz velem, fordulsz velem, táncolsz velem, létezel és gyönyörű vagy és.

Le akarok szokni.

Jobb lesz jövőre, újra üresen, holtan feküdve, prózai líra, nem lesznek rímek. Kiráz a hideg a rímektől. Gusztustalan, perverz lények, gyermekek láncfüvei.

Nincs több rím bennem, ami volt, kiadták, boldog lettem, elmúlt, boldog leszek, el fog múlni. Számolom a jövőm, folyamatosan, megállás nélkül. Multiplikálom a vagyonom, figyelek a portfolió-egyensúlyra és érzem, hogy sínen vagyok, mint aki.

Nem, én nem akarok.

Nem nekem való a szeretés, és mégis hogy féltem a műfajt! Ölelem, húzom vissza, ha menne, de esze ágában sincs, marad és szeretek tovább. Tetszik, de tudom, másra születtem és ez fáj kissé olykor, talán, lehet.

Elfut előlem minden poén, nyúlok utánuk, egyet sem kapok már el. Öreg vagyok nagyon, szívemen nagykabát. Lerágott szívemen vérhab és alvadtvér-darabkák. Csúnya látvány, de biologikus. Orvos leszek, orvos leszek újra, pedig még eddig sosem.

Nincsen vicc, nincsen nevetés. Csak gondolkodás, az is csak találomra, ide-ide téved. Idétlenségem időtlen, most mégsem érzem sehol. Nem szólok az olvasómhoz, pedig szegény hogy vágyik rá most is, jönnek elő az elvonási tünetek, innen látszik az olvasószemüvegén. Nem kérem meg, hogy ne haragudjon, amiért kiábrándítom. De azért szeretném, hogy ne haragudjon. Ez egy ilyen reggel. Vicc nélkül.

Néhány pont kimetsz ebből a világból, és egy határt alkot én és a világ között. Az ujjaim hegye, a bőröm, ponthalmazok, melyek elzárnak tőled, üres létezés, Éter. Olvadni kezdenek a pontok, belenyúlnak a 2D-be, átkapálódznak a 3D-be, eltűnnek, elenyésznek, elmosódnak, és eltűnik a határ, nem leszek. Nem vagyok. Nincsek. Szeretkezem a világgal, a léttel, érzem, hogy benne vagyok, összeolvadunk. Igaz, májusi szerelem, feromonhullám, vágni lehetne köztünk.

Mennyi rövid, egysoros bekezdés!!!

Oly rövid, hogy szinte már vége is… Narancs lesz a menny, vanília, és ébredések sorban az ablakok mögött. Szinte már vége is.