Az egyik bevásárlóközpontban - amint a gondolák között egy- egy áru után keresgélve - vettem észre egy kedves, de meggyötört arcú tipegő nénikét. Nem is az arca és a meglehetősen előrehaladt kora tűnt fel nekem, hanem a lábán lévő cipő. Nos az a kifejezés, hogy cipő, ebben az esetben igen csak erős túlzás. Nemes egyszerűséggel egy fekete gumicsizma alsó része volt a lábán. Boka felett elnyiszálva valamivel. Csak csoszogott benne. Jobban szemügyre vettem a nénit, s gyorsan megállapíthattam magamban, hogy a rajta lévő túl méretes kabát sem mai darab már. Kifakult és agyonmosott, de egyébként tiszta. A kabát alól egy nagykockás alj lógott ki, amely ugyancsak valamikor, a század elején készülhetett. Csepűszínű haja ugyan rendezetten lógott ki a piros kötött sapka alól, de úgy egészében mégis groteszk képet mutatott. Már-már kezdtem megsajnálni, amikor előttem elhaladva belekukkantottam a kosárba. Hát, mit mondjak! Volt abban minden, mi szem szájnak ingere. Elsőre a telepakolt kocsi tartalmát úgy húszezerre taksáltam. Értetlenül néztem utána, s megállapítottam magamban, hogy biztos stiklis az öreglány, mert ezt kifizetni nem tudja. Ha meg mégis, akkor miért hord ilyen ruhát és csizmából tákolt cipőt?
Na végül is én mentem a magam dolga után, s nem foglalkoztam tovább a nénikével. Ám amikor kiértem az üzlet parkolójába, és sietve kezdtem bepakolni az autómba a cuccokat - mert közben cefet módon esett - újból észrevettem a nénit, amint fázósan és ázottan, esernyő nélkül álldogált a parkoló szélén.
Most már tényleg nem tudtam mire vélni a dolgot, így hát gondoltam, oda adom neki az ezerforintos esernyőm, legalább ne ázzon. Elindultam feléje s már majdnem odaértem, amikor egy böhöm terepjáró fékezett a néni mellett. Gyorsan félreálltam, és az ernyőm alól oldalra sandítva figyeltem mi történik. Félig letekeredett az ablak, és egy túlfestett úri hölgy - fülén a telefonjával - kivakkantott a néninek.

- Mariska, rakja be a cuccot a csomagtartóba – amely ebben a percben automatikusan kinyílt -, s aztán menjen gyorsan haza, és a kutyusoknak adjon enni. Ha végzett a konyhával, akkor ma menjen haza, mert a gyerekek bulizni fognak.
Közben a néni a kosár tartalmát, ha lassan is, de berakta a csomagtartóba, és újra odaállt a szakadó esőben az autó mellé. Én azt hittem, hogy most mégis csak kinyílik az ajtó, és a néni beül. Tévedtem! A nő egy megvető pillantást vetett felém, aztán újból kiszólt a néninek:
- Na viszlát Mariskám, holnap reggel! - s ezzel felhúzódott az ablak és a terepjáró nagy horkanással nekilendült az esős útnak.

Teljesen ledöbbenve álltam ott és a bőrig ázott nénit látva sikoltanom kellett. Azt hittem, ilyen nem történhet meg, de mégis megtörtént és éppen az én szemem láttára.
Odamentem a nénihez és a feje fölé emeltem az ernyőmet, majd megkérdeztem tőle:
- Megengedi a néni, hogy hazavigyem az autómmal?
Úgy nézett rám, mint aki a holdról toppant elébe. Tetőtől talpig végigmért, majd csendesen azt mondta:
- Köszönöm fiatalember, de elsétálok én gyalogosan. Így szoktam meg. Miután a többszöri kérésem ellenére sem fogadta el az ajánlatomat, rátukmáltam az ernyőmet, hogy legalább ne ázzon tovább.

Már elindultam a kocsim felé, de csak nem hagyott nyugodni a háborgó önérzetem, így hát visszafordulva egyenesen nekiszegeztem a kérdést:
- S nénike, elárulja nekem ki volt ez a hölgy az imént a terepjáróval? Fel sem emelte a fejét, ahogy csoszogva elindult. Majd egyszer csak megtorpanva ezt mondta.
- A munkadóm, a háziasszonyom. Tudja, kell a nyugdíj mellé egy kis pénz!
…Ezen az estén már nem volt kedvem megenni a bevásárlóközpontban megvásárolt finomságokat. Elment az étvágyam!