Az út előtt

Rázkódván-rázkódik a vonaton fizikai valóm,
Utazván-utazok, de testemnél már távolabb vagyok.
Magyar gondolatokat szomjazván érzőn-érzem,
lelkem a szárazságtól majd megfull’ egészen…
Vagy mégsem? Te írdd le Lélek, mit sugallsz nekem,
ne hagyd elveszni továbbadandó kincsed bennem!
Egy hét múlva hosszú útra megyek…
A külföld édes- homályától bensőm már remeg.
Félni mégsem félek, mert a Vágy erős.
A magyar- földi élettől már a szemem is redős.
Hogy mit kaptam e magyar léttől, elmondanom igen nehéz,
mert millió honfitársim-lelkét még most is rágja a penész.
Mégis kimondom, mit belül vérzőn-érzek,
tudván-tudva, hogy lesznek, kik ezért majd lenéznek.
Örökségem lenne a szenvedés, értelmetlen küzdés,
gyávaság, sodródás, pesszimizmus és önzés.
De nem fogom hagyni elveszni az álmom,
hogy az ősi Szenteket idővel mégis megtalálom...
Nem tudom még mi vár rám Léglise- ben,
de érzem, adni s szeretni küld oda a Jóisten.
Talán optimistább környezetben ez jobban fog menni,
s nem lesz értelmetlen –ha kell- másokért szenvedni.
Ha felfedezem kint legbelül magyarságom,
visszajövök, s valóra váltom másokban is az álmom.
De ha vissza nem tud majd lelkem költözni,
nem a pénz miatt lesz az, csak az értelmes élet fog győzni!
S ekkor, áldott- nyomorult s felnevelt magyar Hon!
Én már kinn leszek szolgaként otthon!

Belgiumi utam elott, 2007. 01. 05.