Kanapén ülök egyes-egy magamban,
Nyári emlékek sora fut agyamban,
És zenél a csend. Újra hallom,
Hullámverés hangja zsong a parton,
forró nyarunkra visszagondolok,
hűvös a víz, éget a homok.
Kisimultak a homlokon a gondok,
Mint föld alól vakondok,
Úgy törnek föl az emlékek,
Oly közeliek, fájdítóan szépek.
Csak mi voltunk és a tenger,
nem bántott szó és nem bántott ember,
mindent a nyugalom ivott át,
s őrültek voltak azok az éjszakák.
Egymást marcangolva úgy folytunk egymásba,
mint sebes folyó a csendes óceánba,
akkor éreztük: már nem éltünk hiába,
Szerelmünk ziháltuk a sötét éjszakába.

Most csend van, az ablakon eső kopog,
Szürke a szoba, radiátor morog,
Odakünn a fákon sem fütyülik a madarak,
Azt az egyetlenszer volt, féltve őrzött nyarat.