Állsz némán mozdulatlanul, tekinteted messze réved el, szemben ott a túloldalon nincs más csak kőrengeteg.
Szíveden is ott ül egy, súlya lassan a mélybe húz, ledobnád magadról,de nem tudod.
Állsz némán mozdulatlaul, tekinteted messze réved el, hiába tárod ki ablakod, rajta a fény hozzád nem jut el.
Bánat nyomja most lelkedet, erőtlen,gyenge két kezed, úgy húz egyre le ez a kőrengeteg.
Kőrengetegből építettél falat, mely nem engedi át a reményt, úgy lépnél csak egyet-egyet, hogy tudjál újra megbocsájtani.
Lábaid nem visznek sehová se, békítő szó sem hagyja el ajkadat, összeroskadva ülsz az ablakod alatt.
Holnap majd új nap virrad rád, s hoz majd hitet, új reményt, talán majd jelet is küld az ég, hogy szíveden felolvadjon a jég.
Ha majd újra kitárod ablakod, s érzed, megérint a fény, lesz majd elég erőd megbocsájtani.
|