Féltékeny énemet gyilkos magány öli, Rozsdás életem már rohadtul gyűlöli, Kezdtem már feledni és gondolni a jóra, De újra életre kelt az elnyugvó spóra.
Ígértem már százszor, gondoltam ezerszer, Minden jóra fordul, meglásd majd egyszer, Elhatározásom jópár tett kísérte, Ám nem várt tett lett a küzdelem bére.
Ismét megcsaltak! Nem kaphatok mást?? El akartam űzni, mint egy furcsa látomást, Tán nem is az volt, vagy nem annyira nagyon, Futott át hirtelen a zavarodott agyon.
Égetett az ideg, hűtött rázó vad remegés, Eljött értem ismét a sokadik elveszés, Üvöltöttem, sírtam, a falat kapartam, Ahhoz volt kedvem, mit magam sem akartam!
Miért? Kérdeztem. Miért történik meg újra? Talán erre ítéltek a kezdetektől fogva? Ezzé kellett válnom? Féltékenyre gyúrtak? Ahol a legjobban lüktet, oda beleszúrtak!!
Nincs ebből kiút, egy szemét ördögi kör, És nem hogy temetődne, mélyül ez a gödör, Leírva csak szavak, hallgatni félelem, Megérteni remény, átélni gyötrelem! |