Köszönet a kínaiaknak, hogy feltalálták a papírt, azoknak, akik feltalálták a tintát, az íróknak, hogy ezek segítségével sorokba rendezték megelevenedett fantáziájuk szülötteit, és végül a legjobban Antoine de Saint-Exupéry-nek,akitől erdő rengetegnyi sort csentem. De nála jobban nem tudhatok írni.

EGY

Apró, kis kertes házban laktunk a dombtetőn, kilátással az egész városra. Nos, mint minden kertben, itt is voltak jó növények meg rossz növények; tehát voltak jó növényektől származó jó magvak meg rossz növényektől származó rossz magvak is. A magvak azonban láthatatlanok. A föld titkos mélyén alusznak, míg csak az egyiknek eszébe nem jut, hogy fölébredjen... Akkor nyújtózik egyet, és először csak egy elbűvölő, ártatlan kis hajtással kezd félénken a nap felé kapaszkodni. Ha tulipán vagy birsalma hajtása, hagyhatjuk, hadd nőjön kedvére. De ha rossz növényről van szó, mihelyt fölismertük, azonnal ki kell tépni. Itt pedig félelmetes magvak is voltak. Az egész kertet megfertőzték. Az ember meg úgy van, hogy ha későn kap észbe, soha többé nem bír megszabadulni tőle. Egyszerűen elborítja a kertet, átlyuggatja a gyökereivel...;

KETTŐ

Az új iskolában találkoztunk, bekúsztam a mögötte lévő padba, mint egy árnyék. - Milyen szép vagy!...; mondtam, mikor először hátrafordult, és megláttam, és aztán már minden áldott reggel. - Ugye? - felelte kedvesen, és leverte a termoszomat.

Ebből könnyen kitaláltam, hogy nem valami szerény; viszont olyan megható volt!

- Vedd feleségül! ...; mondta a hang a fejemben. Kockázatos játék.

Bezárom szerelmemet két legyőzhetetlen ellenfele: az idő és a megismerés közé. A megismerés megöli a szerelmet. Mi lesz a történetünk vajon, az idő ellen vívott küzdelmek drámája? De szerelmem talán erősebb s tartozom neki azzal, hogy próbára tegyem, s engedjem szerencsét próbálni.

Mi tart vissza? Az, hogy elveszteném a szabadságomat? De hiszen a szabadság megöl! Olyan erőssé tesz a magányosság? De olyan gyöngévé is! Annyival bonyolultabb dolog egyedül élni! Fölösleges várni és jobban megismerni a leányt. Akkor volt igazán ő maga, amikor először láttam, amikor az osztályterem sarkában beszélgettünk. Vagy mindjárt helyesen ítéltem meg, vagy az együttélés fog kijózanítani tévedésünkből. Nemcsak szépségébe, természetébe, egész magába vagyok szerelmes. Szerelmes vagyok az életébe is. Nemcsak testünket akarom minden áron egyesíteni, hanem kettőnk életét s e két élet távlatait. Különben is, a szívemben már el van intézve minden.

- Vedd feleségül! Felséges életed lesz! ...; mondta a hang ismét, és én döntöttem.

Meg kellett volna éreznem gyöngéd, csendes szeretetét. Minden nő csupa ellentmondás. De én akkor még sokkal fiatalabb voltam, semhogy érezni tudtam volna! Oly titokzatos világ az Ő országa.

HÁROM

Ezután sok-sok idő eltelt, én beköltöztem a toronyszobába, az arany kalitkába, és vártam Rá. Ő jött, és ment, én többnyire maradtam. Aztán lassan elvesztettem érzékelésemet. Éreztem, mintha tündérek játékszere lennék, mintha sűrű sötét erdőben tévelyegnék, s nem találnám a helyes utat. Mintha szerelemmel szeretnék, s nem szeretnének viszont. Mintha csalnánk, és megcsalatnánk, mintha féltékeny bosszút állnánk. Mintha ébren álmodnék.

Ezután sok-sok idő eltelt, és Ő köntörfalazott. A lány, ki miatt kitéptem a szívemet, és neki adtam, hogy azt tegyen vele, amit akar.

- Hiányozni fogsz! - mondta a szívemmel márkás bőröndjében, és felült a repülőre. Aztán besötétedett, és vele együtt eltűnt a nap is. Nézte a tűzgolyót a felhők felett, és azt hitte, aranyból van. Én lent álltam a mélyben, a tengerszint alatt. Ő fent szárnyalt 9.000 lábon, és látta, hogy ott mindig kék az ég. Én pedig gyanút fogtam. Tudtam, hogy egyszer le kell szállnia. - Állítsák meg! - kiáltottam a telefonba, kiáltottam az irányító központba.- Nála van a szívem, és nem vigyáz majd rá, össze fogja törni, hisz nem kézipoggyásznak vitte, hanem feladta a rakodótérbe!

Akkor már nem bíztam benne. De nem hallgattak rám. Kényszerzubbonyba csomagoltak, és bolondnak néztek. Pedig én nem vagyok bolond, csak megérzek dolgokat, látom a jeleket.

Azon a hétvégén hetvenkétszer láttam lemenni a napot! Bár, ha az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket...

Aztán hazajött, kicsit kisütött a nap, díszbe öltözött a szívem, de ahogy annak előtte, továbbra is köntörfalazott.

- Menjek? ...; kérdeztem végül türelmetlenül. Az ablakon ...; mit teljesen benőtt a vadszőlő -, ütemesen kopogott az eső.

- Menj! ...; sóhajtott. - De halkan- és egy szót sem válaszolt, a vastag köntör falak mögül.

Szavai nyomán megremegett alattam a föld. Egy repedésen át kitört a vulkán, szétdőltek a falak, leomlott a ház, és vele együtt az álmaink is.

Annyi időm volt csupán, hogy sebtében összepakoljak. Bár nem volt sok holmim, mindenem, amim volt, ott volt belül a lelkemben.

Neki sok mindene volt...

; Azon az éjszakán észre sem vette, mikor útra keltem. Nesztelenül megszöktem. Mikor végre utolért, elszántan, gyors léptekkel meneteltem. Csak ennyit mondtam:

- Ó, hát itt vagy... -és kézen fogtam, de még mindig bántotta valami. - Nem jól tetted, hogy utánam jöttél. Fájni fog Neked. Olyan lesz, mintha meghaltam volna, pedig nem is igaz... Ő csak hallgatott.

NÉGY

- Játsszunk olyat, hogy Te beleülsz a fotelbe, a szoba közepére, én kérdezlek, és Te válaszolsz, a szíved legmélyéről? ...; kérdezte a lány, aki megbénította lelkemet.

- Már játszottam, és elbuktam. ...; feleltem némán.

- Hiányzik a kiskutyánk! (Hiányzol.) ...; szólt a lány, kinek belsőjében vadrózsa nő.

Szótlanul ültem, és egy vércsepp gördült le mozdulatlan szívemről.

- Szeretlek ...; folytatta volna, de egy hang nem jött ki a torkán.

A lánynak, akitől volt egy gyermekem. Miának neveztük el. Gyönyörű, cserfes lányka volt, koromfekete haját szerette a szél, koromfekete szemét szerette a nap, koromfekete lelkünket megvilágította ártatlansága. Arcát angyalok kezei formázták. A fény énekéből, a szél vándorlásából született.

- Veled lennék ...; súgta a lány, akié volt az életem.

- Hol? ...; kérdeztem én, akinek a könnyeiből óceánok születtek.

- Nem tudom még biztosan ...; térült-fordult a csinos, hiú lány.

- Ó! - mondtam - Értem, nagyon is értem. De miért beszélsz mindig rejtélyekben? Valamennyit megfejtem...; - mondtam az utolsó leheletemmel, de ő nem hitte el.

És hallgattunk utána tovább.

- Gyerek vagy még! - mondta lány, aki felnőttnek hitte magát, de nem tudta, hogy a világot csak a gyerekek értik.

- Gyerek vagyok ...; mondtam volna, de elpirultam, mert én nem tudtam, hogy a világot csak a gyerekek értik.

Összetört szívvel már nem tudtam válaszolni. Lebegtem némán ég és föld között.

Hát, csak köntörfalazzon, gondoltam. Éreztem, hamarosan meghalok.

És most már ő is elhallgatott, mert sírt...

Mellkasomra tette kezét, és mindent megértett. - Helyben vagyunk ...; mondtam. - Engedj el, most hadd menjek pár lépést egyedül.

Egy kicsit még tétováztam, aztán fölálltam. Léptem egyet. Moccanni se bírtam. Csak ennyi volt: egy villanás. Egy pillanatig mozdulatlanul álltam. Nem kiáltottam. Szelíden dőltem el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltettem.

- Gyilkos- mondta apám-, fogják meg!

- Gyilkos - mondta anyám-, fogják meg!

- Öngyilkos lett ...; mondta a lány, aki megmérgezett a szerelmével.

Elsötétedett, aztán világos lett, vakító fényesség. Nem láttam, nem éreztem semmit. Azt hittem ott vagyok, a hosszan tartó pokolban.

- Jó napot! ...; mondtam, csak úgy találomra.

- Jó napot! - felelte valaki.

- Hol vagyok? ...; kérdeztem.

- A mennyországban.

- Ó... Hát senki sincs itt rajtunk kívül?

- Ez itt az előtér. Itt nincs senki. De a mennyország nagy - mondta valaki egykedvűen.

Leültem egy felhőre, és szememet a Földre szegeztem.

- Mit keresel itt?

- Nézeteltérésem támadt Ővele ...; mondtam, és rámutattam fentről.

- Hajaj! - mondta egy szomorú hang. És sokáig hallgattunk.

- Hol vannak a többiek? ...; kérdeztem. - Itt olyan egyedül van az ember.

- Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem ...; mondta valaki.

- Ó! - mondtam.

- Visszaküldelek, tévedés volt, nem maradhatsz itt! - mondta Isten, a vakító Fény. - Sok feladatod van lent a Földön, nincs itt helyed.

- Hisz én már meghaltam ...; feleltem én, de akkor már késő volt, vagyis túl korán.

Csak ennyi volt: egy villanás. Egy pillanatig mozdulatlanul álltam. Nem kiáltottam. Aztán visszatért belém az élet.

ÖT

Az első, amit megláttam lent, az Ő arca volt. Azt kérdezte:

- Hát ez meg mi a szösz?

- Ez nem szösz. Ez repül. Repülőgép. Az én repülőgépem! -hetvenkedtem neki azzal, hogy repülök.

- Hol voltál eddig?! - kiáltott föl. - Az égből pottyantál le?

- Igen - feleltem szerényen.

- Hát ez furcsa... -és fölkacagott, gyöngyöző kacagással.

Ez határozottan bosszantott. Megkívánom, hogy komolyan vegyenek.

- Szóval az égből jöttél vissza? - tette hozzá. - Eszerint Te visszavártál? - szegeztem neki a kérdést.

Nem felelt. Csak a fejét csóválta lassan, és a repülőmet nézte.

- Ostoba voltam - mondta végül. - Kérlek, ne haragudjál rám. Tanácstalanul álltam. Sehogy sem értettem a kedves szelídségét.

- Hát igen, szeretlek ...; mondta. - Ne ácsorogj itt! Elhatároztad, hogy elmégy, hát menj!

Nem akarta, hogy sírni lássam. Megint belém hasított az a fagyasztó érzés. És tűrhetetlennek éreztem már a puszta gondolatát is, hogy nem hallom többet a nevetését. Hiszen olyan volt számomra, mint forrás a sivatagban.

- Hallani akarom még a nevetésedet...

De Ő azt mondta: - Ma éjszaka éppen HAT hónapja. S majd megvigasztalódsz (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), talán örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből... És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre, a választott csillagunkra Te meg majd azt mondod nekik: „Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!...; Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz... És nevetett újra.

HAT

S én még soha senkinek sem meséltem el ezt a történetet. Barátaim és a családom, mikor viszontláttak, örültek, hogy élve látnak. Én szomorú voltam, de azt mondtam: ...;Azért, mert nagyon fáradt vagyok...; Most már egy kicsit megvigasztalódtam.

Azaz...még nem egészen. Nagy rejtelem ez. Az arca ragyog bennem, mely akkor is úgy ragyog, mint egy lámpa lángja, amikor alszik...;A lámpákra nagyon kell vigyázni: elég egy hirtelen kis szél, hogy kioltsa őket...; 2007-02-15