“Mindenik embernek lelkében dal van.”
(Kosztolányi Dezső)
De hová tűnik el a dal,
ha mindenikből egy meghal?
Kik az utolsó percet élik,
a lelkükben mi történik?
A lélekben, ahol a dal van,
elakad a ritmus, a dallam,
a hang elhal, és a lélek
nagy csendben ellebeg.
Mint nyár-reggeli felhőcske,
mit felszí a délelőtt heve,
úgy lebeg el a lélek,
a csenddé szűrt ének.
Tudjuk: semmi el nem múl,
de valamiképp átalakul.
S mit kap a dalért cserébe,
aki belép az Éj szemébe?
A lélekzetet kapja meg,
ami a testéből kilebeg,
mert a lélekzet: Felismerés,
a lélekzetbe száll az ész.
Mi lélekből egykor született,
a lélekzet kap érzeteket,
mert a lélek otthona a szív,
a lélekzet mindent visszahív.
Mindent így nyer el a lélek
bár csenddé halkul az ének,
tudd: a Felismerés: lélekzet,
s e kettő együtt az Élet.
Mert együtt vannak benne,
együtt is lépnek ki belőle.
Felismerést kap cserébe,
aki belép az Éj szemébe.
