- Szerencsétlen kölyök! - mondta az egyik vadász szánakozva. - Vigyük be a faluba, legalább temessük el, adjuk meg neki a végtisztességet.
Felemelték, vállukra vették, de alig léptek párat, a fiú olyan nehéz lett, hogy nem bírták tovább a súlyát. 
Az erdő közepén aztán, szépen le is rakták egy fa alá.
- Valami bűbáj van ezen a gyereken! -mondja az első vadász.
- Én is azt gondolom, komám! Jobb, ha itt hagyjuk, mert a végén még valami rontást hoz ránk.

Hát, így történt, hogy a fiú ott maradt a fa alatt, megfagyva. Hanem a fáról, ekkor, lemászott egy lány. Bár hideg tél volt, csak egy könnyű ruha volt rajta, de egyáltalán nem látszott, hogy fázott volna. Nézte, nézte a fiút, és  felsóhajtott. 
- Milyen szép a mosolya! Szegény fiú, hogy itt így kellett megfagynia az erdőben! -szomorkodott  a lány, és sírni kezdett. Nagy, forró könnycseppek gurultak le az arcán, amelyek egyenesen a fiú arcára hullottak. 
Hogy történt, hogy nem, egyszer csak kinyitotta a fiú a szemét.
- Hát te meg miért sírsz? -kérdezte csodálkozva, és a lányra mosolygott. 
A lány megijedt tőle, széttárta két kezét, és felrepült az egyik faágra.

- Nahát! A lányok még repülni is tudnak? - csodálkozott a fiú.
Sok mindent hallott már a lányokról, de hogy repülni is tudnának, azt még sosem hallotta! Hiába, na! Az emberek furcsák néha.
- Jaj, gyere le! Nem akartalak megijeszteni!
De a lány csak ült a fa ágán, és mint valami riadt madár nézett le a fiúra nagy, kerek szemeivel. 
A fiú elővette furulyáját, és addig addig fújta, nézett a lányra esdeklő szemmel, míg az végül lejebb, lejebb mászott az ágakon, s talán maga se vette észre, mikor végül a fiú elé lépett. Úgy hallgatta a muzsikaszót, mint akit megbűvöltek. A fiút is egészen megbűvölte a lány, el sem akarta hinni, amit érzett. Meleget érzett. Meleg volt a lány körül. Ha meleg van, akkor a hó elolvad. Így tudta a fiú. Hanem a hó nem akart elolvadni. A meleg viszont teljesen átjárta a fiút.

- Nem fázol így? -kérdezte a lányt, de az nem válaszolt.
- Te néma vagy? Nem tudsz beszélni?-kérdezgette tovább.
- Túl sokat kérdezel! Inkább figyelj egy kicsit. Nem is ismersz! Ismerj meg, ha tudni akarod, ki vagyok- szólt csengő hangon a lány, és hosszan a fiú szemébe nézett.
- Te tudsz repülni? -kérdezte a fiú.
- Mindenki tud repülni aki akar -mondta könnyedén a lány, és hogy beizonyítsa igazát, megint felrepült az ágra.
- Jaj, gyere vissza! -kérte a fiú.- Fázom, ha nem vagy itt.
- Csak ha megígéred, hogy csendben maradsz és figyelsz.
A fiú mindent hajlandó lett volna megígérni, csak ez a repkedő lány visszajöjjön mellé. Nem is a repülés érdekelte belőle igazán, hanem a meleg. A meleg, ami nem olvasztotta meg a havat. Ez igazán nem fért a fejébe! A repüléssel még megbarátkozott volna. De kellett neki a lány közelsége. Kellett a melege. Elővette furulyáját és csak nézte nézte a lányt, aki egyre közelebb és közelebb merészkedett hozzá. Végül aztán abbahagyta a muzsikálást és csak a lányt figyelte.

- Beszél a lány szeme! -állapította meg mosolyogva magában a fiú. Elmondja nekem, hogy ő is városból menekült az erdőbe. A repülés miatt. A repülés miatt menekült ide. Nem értették meg őt sem. Nem érteték az emberek, hogyan lehetséges, hogy egy lány repülni tud, mikor az ember nem képes repülni. Ketrecbe akarták zárni és mutogatni. Mutogatni, hogy íme, itt a lány, aki repülni tud. Valami érthetetlen jelenség, ami csak arra jó, hogy mutogatni lehessen. De a lány megszökött előlük. Elrepült az erdőbe. Aki repülni tud, az szabadnak született.

Igen! Ezt mind elmondta a lány szeme, és mikor az látta, hogy a fiú megértette, egyszercsak közel hajolt hozzá, és megcsókolta.
- Most már soha többet nem kell fáznod! -mondta szelíden.
- Most már soha -ismételte a fiú kábultan.