A komák. Igazi jó komák voltak sokáig. Becsülettel megkeresztelték egymás gyermekét, gyermekeket, nem lányokat. Ittak sok-sok áldomást, dícsérték egymás savanyú, havasalji borát, vagy a szilvórittyet, amiböl mind a kettőnek volt elég. Pincében is, kamrában is, agyában is legtöbbször.
Megvéd ték egymást a bálban, leütötték a lámpát, ha kellett, felvágták a széket a Hazug Jóska bandájába, disznót vágtak egymásnak, kerítést, kaput, házat kalákáztak egymásnak, fogukkal emelték fel a kocsmában az asztalt, egymás hátára veregettek, és vigyorogva elfordították ekéstől a traktor hátsó felét.
Ráadásul szomszédok is voltak. De főleg jó komák, sokáig!
Olyan tavaszi öszégetésekkor a koma oltóágat kért a komától arról a fáról, amelyikre a koma anyósa a tavaly akasztotta volt fel magát. És röhögtek a viccen.
Beültek az eperfahordóban érlelt kisüstivel a diófa alá, és röhögtek. Röhögték, hogy: anyukám bent van? Nincs! Érdekes, kint sincs! Az új vicc volt a faluban akkor.
Aztán a koma kölcsönkérte nyáron a komától a fekete kancát, befogta a szekér elé, és szénáért ment a kaszálóra. A gyermeket, Antikát is vitte, „hogy szokjon a gyermek”! Úgy tízéves ha lehetett.
Délre harangoztak, mire megrakta a koma a szekeret, bele is izzadt, le is ült a szekér árnyékába. Kifogta a lovat óvatosan, mert épen ígérte vissza a komának. De szomjas volt a ló, a legyek is kesergették. Vidd bé, fiam, a Mancit a Nyárádra inni. Felültette a ló hátára a gyermeket, vezette vagy ötven métert kantárszáron, aztán azt mondta: na tudod már egyedül is.
A gyermek büszkén ült a szénfekete „paripáján”, pedig az csak a Manci volt, a koma kancája.
Aztán a naptól, a legyek miatt, a szomjúságtól-e, de a Manci előbb kicsit galoppozott, aztán dühödt vágtába kezdett a Nyárád felé. A gyermek lába beakadt a kötőfékbe, s a ló az istennek nem tudta lerázni magáról. Végigvágtatott pedig vele vizen, köveken, szántáson, berken, árkon, vagy ötven percen át. Aztán elfáradt. Megállt. Már rég nem élt a gyermek.
A koma agyonverte a lovat.
Temettek a komák, azt is egy nap. Egyik a lovát, a másik a gyermeket, amelyik nem szokta meg az életet.
Itt végetért a komaság. A koma azt mondta, hogy a koma lova volt hibás. A koma azt mondta, olyan rekkenőbe mér ültetted fel a gyermeket. És húsz éven át nem beszéltek egymással többet.
Húsz év után az egyik, megint úgy tavasztájt, a békülékenyebb, megszólalt végre: Tudod mit, komám? Kísérj ki a temetőbe!
Akkor éreztem úgy, hogy kezdem megérteni a szavakat. Mert olyankor elöl megy a férfinép, utána jön a koporsó. |
|
|
|
|
