Erdős Olga: Szárnyak

Összetört szárnyakkal jársz-kelsz reggel óta.
Szemedből kimostad az álmot
a csap alatt és vele a vágyat,
hogy legalább a ma legyen más.
De gyáva vagy, hogy megpróbáld,
meddig enged a rutin-póráz.
Nézed az ébredő várost:
a sok sietős arcot,
a sort a lángosos előtt,
és érzed a munkásbusz
olcsó felesektől szagos leheletét.
Táskák, kabátok, léptek.
Az első korty kávé, majd egy bögre tea
- köszönöm, egy cukor elég!
Ugyanazok a hírek, ugyanaz a zene szól,
unod a viccet is, elzárod a rádiót.
Nyolctól indul a telefoncsörgés,
megszokott ez is, mint a kattintás:
küldés-fogadás.
Új üzenet érkezett - a válasz ráér délután.
Aztán pakolsz, felállsz, elindulsz haza.
Fogad közt még megbújik a szendvics morzsa.
Kint hűvös tavaszi szél, márciusi rügyek,
napfény és szürke, vak emberek.
Nem látják a rigót sem a bokor alján,
csupán te állsz ott
a dübörgő kamionoktól hangos utcán
és figyeled, hogy a csöpp madár
óvatosan körbenéz, aztán
csőrét kitárva fütyül-dalol a világba.
Csak őt hallod, minden más néma.
És fásult karjaidba lassan visszatér az élet,
s te a kopott aszfalton
kitárt szárnyakkal mosolyogva várod,
hogy újra átéld éjszakai álmod.

(2007-03-27)