...mindig csak azért esünk el, hogy felállhassunk mindig...

Van, aki úgy megy el, hogy meg se érkezett,
Pedig mindig csak várták, hívták, hivták!
Utána mindenre homály, köd ereszkedett,
Vízparti fűzfán minden barka reszketett,
Önmagába fulladt a posvány,
Pedig szivárvány kellett volna csak.
S a madarak
Éjfélkor is mélabús táncra invitálták.
Felkérték kecsesen meghajolva, kezét
Fogták, derekát melegen, finoman átölelték,
És vitték, vitték, körbe-körbe a ringen...
Izadságfolt ütött ki minden fehér ingen,
A nyakkendők mind egy szálig félrecsúsztak,
A hegyre hatalmas ködfoltok úsztak,
Szakadtak láncok, bilincsek, tangák, mikor
A kóbor lelkek önmagukat tőled visszakapták.
S a kóbor lelkeknek önmaguk se kellett...
Beletörődtek, hogy ennyi, csak ennyire tellett,
És menni kellett, menni kellett,
Pedig éppen csak maradni kellett volna,
Volna, volna, volna...
Most jobb? Hogy elsimult maradék mosolyod?
Hogy izzadságot könnyeznek az ingek?
Hogy elvitted minden semmi kincsed?
Hogy kigombolni kéne, de te begombolod?
Köd gomolyog,
Ember legyen, aki a sűrű nyálkából kilát,
S te cipelsz benne álmot, vágyat, hajasbabát,
És üresen marad a széked, amire leültél néha,
Ha táncod elejtett, s érezted: lábad, kezed béna.
Pedig itt voltunk mindig, és úgy hittük,
hogy vigyázunk a kincseidre...
Most áporodottan nézhetünk ittmaradt tincseidre.