Az asszony sokáig nem is tudta, miért érzi üresnek magát. És az életét. Valami hiányzott. Tudta jól, hogy ő követte el a hibát azzal, hogy a szülői szigor elől házasságba menekült egy olyan férfival, akit jóformán nem is ismert. Gyenge volt amikor a szabadulás eme legegyszerűbb módját választotta. Százszor is megbánta később. A férje lába kapcája lett, szidta az asszonyt amikor csak tudta, semmi nem volt jó neki. Pedig pont emiatt vágyott el Emma otthonról... Amikor megszületett a kis Karcsi, férje valamelyest változott, de csak az első hetekben. Aztán zavarta a gyereksírás, a lakásban uralkodó káosz, amit ő maga idézett elő, de a karján kisgyermekkel rohangáló asszonytól várta, hogy megszüntesse. Emma minden szeretetét kisfiára zúdította, tőle legalább kapott viszonzást érte.
Öt éves lett a fiúcska, amikor végre sikerült férjétől megszabadulnia. Árpád megütötte, a nő azon nyomban az orvoshoz ment. Látleletet vettek, az orvos megnyugtatta, hogy nem marad nyoma. Az arccsont begyógyult, a lélek azonban sokkal súlyosabb sebet kapott. Emma nem tudott többé bízni a férfiakban. Ott maradt egyedül, egy öt éves gyerekkel. Szüleire nem számított, az új szomszédja szánta meg néha, vigyázott a fiúra míg Emma az ügyeit intézni szaladgált. Árpád külföldre szökött, hogy tartásdíjat se kelljen fizetnie. Imre a legjobbkor jött. A postán ismerkedtek meg, ahol az asszony épp a csekkeket adta fel – kétségbeesetten válogatott, melyiket fizesse abban a hónapban. Végül széthullottak táskájából a kifizetetlen cédulák, ő pedig elsírta magát. Imre hajolt le, hogy segítsen, kedves mosolyával próbált lelket önteni a fiatalasszonyba. Meghívta egy kávéra, és próbálta megtudakolni tőle, mi baja. Emmát nem úgy nevelték, hogy panaszkodjon, de olyan jól esett neki, hogy végre meghallgatják... A férfinél nem is találhatott volna ideálisabb jelöltet.... Imre gazdag volt, nős és nem akart válni, Emma pedig a szeretője lett. Először vonakodott ugyan, mert lánykorában letette a szent esküt, hogy nős férfival sosem... de hát annyi mindent hoz az élet... Imre fizette a számláikat, hetente két-három kellemes estért cserébe. A nő fellélegezhetett. Háborgó lelkiismeretét és erkölcsét azzal nyugatta meg, hogy a fiáért teszi... Így ment ez éveken át. Imre mindig udvarias volt, és diszkrét, nagyon diszkrét. Emma ifjú évei hamar elröppentek, és amikor a nagyranőtt Károly fia elhagyta a kis másfélszobás pesti lakást, akkor érezte az asszony először azt a félelmetes ürességet. Miről is szólt az ő élete? Mit tud felmutatni? Okos, felnőtt gyermeket, akit már szélnek eresztett, hisz nem magának nevelte, hanem az életnek. És ezen kívül semmije, semmije nem maradt, ami az övé, igazán az övé lenne. Se férje, se lakása, állása is olyan, amilyen.
Ekkor kezdett neki az írásnak. Korábban is írt már, még Árpád mellett kezdett naplót vezetni, amit a ruhái közé rejtett. Abba írta bele minden panaszát, Árpád durvaságát. Egészen addig, amíg Árpád egyszer meg nem találta, beleolvasott, akkor törte el az arccsontját...
De most úgy talált rá erre a szenvedélyére, mint egy elfeledett ajándékra. Kevéske fizetését kuporgatta, míg meg nem tudott venni egy kiselejtezett írógépet. Imre a fejét csóválta, amikor az asszony megmutatta neki az ütött-kopott masinát: hogy miért nem szólt, vett volna neki ennél sokkal jobbat. De Emma a fejét rázta, ez végre az övé volt, az ő szerzeménye! És ült a gépnél, püfölte a gombokat, néha éjszakákon át a gyertya fényénél. A kolleganők olvasták a részleteket, és áradoztak, hogy: Ennek könyvespolcon a helye! Imre kicsit furcsán nézett rá, nem értette ezt az új őrületet, betudta a változó kor bolondériájának. És Emma csak írt, és írt. Hitt abban, hogy jó az, amibe idejét fekteti, regényt tervezett, már a címét is kitalálta: Asszonysors.
Öt hónap múlva büszkén mutatta a vaskos kéziratot Imrének. Fia tanárnője, aki két szomszédnyira lakott elolvasta, kijavított a hibákat, biztatta őt. Készen volt a könyv, az első könyve. Bordó bőrborítója lesz, és ott lesz a boltok polcain, benne a nevével. Talán többi is követi majd... Már csak el kell vinnie a kiadóhoz. Imre hűtötte az asszony lelkesedését, hogy ne élje még ennyire bele magát, várja meg, mint mond a kiadó lektora. Meg aztán nem olyan egyszerű kiadni egy könyvet. Az asszony meg sem hallotta. Annyira hitt benne, hogy érezte: lehetetlen, hogy ne sikerüljön. Idegőrlő volt a várakozás, míg a választ várta. Öt hetet ígértek, már két hónap is elmúlt... amikor egyszer este, amikor épp Imre volt ott nála, hozta a postás a levelet.
Emma izgatottan tépte fel, és meg sem tudott szólalni, amikor a kiadó Kulacsosné Emma úrasszonynak címzett levelében közölte vele, hogy könyvét a nyomdába küldték. Három hét múlva fáradjon be a honoráriumért és az öt tiszteletpéldányért. Emma mint egy kislány táncolni kezdett, Imre pedig magához ölelte és csókot nyomott a fejére.
- Olyan büszke vagyok rád, cinegemadaram.
Alig négy hét múlva kezében tarthatta a hőn áhított bőrkötetet. Behívták a kiadóhoz és megkapta a tiszteletpéldányokat. A honorárium csekélyke volt, de nem is az számított. Izgatottan lapozta végig, olyan boldog volt. Volt végre valami, amire büszke lehetett. Fura módon úgy érezte, mintha fiatalságát kapta volna vissza. Az az öt példány hamar elfogyott, egyet megtartott, egyet kapott Imre, egyet a szülei, és egyet-egyet két kedves kolleganője. Szeretett volna Karcsinak is adni, hogy az végre felnézhessen anyjára. Otthon ahányszor elment a polc mellett, megsimogatta a bőrkötést. Letörölte róla a még rá sem rakódott port. Valóban jó érzés volt.
Egyik délután munkából ment haza, beugrott a kiadóhoz, hogy kérjen még egy példányt. Hátha megszánják még eggyel. A múltkor oly készséges öregúr azonban a fejét rázta.
- Sajnálom, asszonyom, nem tudunk többet adni. Ennyi volt benne a megállapodásban. Maga még így is többet kapott, másnak csak három jár. De magának szerencséje volt, hogy talált egy ilyen bőkezű mecénást.
- Mit? – zavarodott meg az asszony.
- Mecénást. Aki anyailag támogatja a könyv megjelenését.
Emma nem értette. Tehát ez pénzbe kerül?
- Hát persze, mit gondol asszonyom, a papír, tinta ingyen van? A nyomdászokat is etetni kell. Amely könyvet híres ember írta, tudjuk, viszik a vevők ott megelőlegezzük a pénzt. A többiek mecénást kell találjanak.
Az asszonyt gyanú kerítette hatalmába.
- És... megtudhatom hogy hívják az én... mecénásomat?
- Egy pillanat... egy pillanat...á, itt is van. A csekket a kiadó nevére Hornyai Imre állította ki.
Imre... szóval Imre intézte az egészet. Nem azért jelent meg, mert jó volt, hanem mert Imre fizetett érte. Az asszony szinte rohant hazafelé, miközben könnyeit nyeldekelte. A férfi este amint megérkezett, rögtön látta, hogy baj van. Főként, amikor a nő hidegen eltolta.
- Te miattad adták csak ki a könyvet – bukott ki az sszonyból.
Imre meghökkenten nézett, majd békítőn próbálta magához ölelni.
- És ez miért baj, kicsim? Láttam mennyire fontos ez neked, csak segíteni akartam.
- Te tényleg nem érted, Imre? Szerettem volna valamit, amit végre én érek el, önerőből. Én magam, segítség nélkül, amire... amire büszke lehetek.
A férfi csak mosolygott rendületlenül, megsimogatta a fejét, és Emma ekkor döbbent rá, hogy Imre sem tartja őt semmire. Nem tartja többnek, mint egy olyan nőnek, akivel eltölthet pár kellemes napot, órát. Nyelt egyet, majd csendes hangon közölte Imrével, hogy nem akarja, hogy látogassa ezután.
A férfi távozta után kendőjét összehúzta magán, fázott a rá váró magánytól és az önsajnálattól. Így hát begyújtott a kályhába, leült a hokedlire és bámult meredten a narancsvörös lángokba. Arcán könnyek csurogtak lefelé, lassan felállt és a féltett bőrkötetet a tűzre vetette. Visszaült, úgy nézte tovább, mint emésztik fel a lángok a sosemvolt hírnevet, az önmaga értékességébe vetett hamis, önáltató reményt. A kötet pedig elhamvadt, mint Emma fiatalsága, mint az egykor volt kislány képe, aki boldog családról, szeretetről és megbecsülésről álmodott. |
