Hűvös volt a reggel a tóparton, a Kis Rózsaszín fázósan kucorodott össze.
- Elveszett Pillanatok Birodalma! De szépet álmodtam! -mosolygott magában vidáman, és megpróbált visszaemlékezni az álmára. Jó erősen összeszorította a szemét, nehogy megszökjön akárcsak egy aprócska darabka is belőle, míg össze nem rakja a fejében az egészet. Az álmok már csak ilyenek! Reggel darabokra hullanak, és ha valaki sietve ébred, akkor az egészet elveszítheti. -Hogy is volt? Buborékokban vannak a pillanatok, amiket az emberek eldobnak, mert olyan szépek, hogy már fájnak...
Hirtelen az a szörnyű gyanúja támadt, hogy nem is álmodta az egészet, hanem valójában, látta is, azokat a buborékokat a tó felett repkedni. Óvatosan kinyitotta a szemét.
- Nahát! Tényleg! Igazat álmodtam! -nyújtózott elégedetten. -Itt a tó, és a buborékok csak a sötétben jönnek elő... Már emlékszem, mindenre! A Lila Köd hozott ide. De akkor hol van most a Lila Köd?
Kicsit összeszorult a szíve a gondolattól, hogy a Lila Köd csak úgy szó nélkül otthagyta őt. Pontosan nem tudta volna megmondani miért, de nagyon rossz lett volna, ha a Lila Köd csak úgy eltűnik.
- Hahó! Van itt valaki? -kiáltotta bátortalanul.
- Hahó! Van itt valaki? -visszhangozták a hegyek.
- Jó reggelt, Álomszuszék! -felelt egy vidám hang valahonnan lentről.
- Jó reggelt, Álomszuszék! - visszhangozták a hegyek.
A Kis Rózsaszín végre megpillantotta a Lila Ködöt a víz partján. A Nap sugarai szikrázva verődtek vissza a tó tükréről, nem csoda ha a Kis Rózsaszínt elvakította a reggeli ragyogás. Lelibbent a szikláról, majd félénken megállt a Lila Köd mögött, hogy az ne lássa, milyen zavarban is van.
- Azt hittem álmodtam, hogy itt vagyok. Össze is szorítottam erősen a szememet, nehogy elveszítsem ezt a szép álmot, de mikor kinyitottam, láttam, hogy tényleg ideálmodtam magamat.
A Lila Köd nem szólt semmit, csak hátrafordult és a Kis Rózsaszínre mosolygott. 
A Kis Rózsaszín ettől még nagyobb zavarba jött.
- Azt hiszem, mennem kellene. A Nagy Szürke már biztosan mérges lesz, hogy ilyen sokáig távol maradtam.
- Igen. Nekem is mennem kell! -sóhajtott a Lila Köd.
- Akkor..., én megyek is! -téblábolt esetlenül a Kis Rózsaszín.
- Rendben - rázta meg a fejét elgondolkodva a Lila Köd.
A Kis Rózsaszín attól félt, hogy nem fog tudni felszállni, mert valami olyan nehéz volt ott bent, és csak húzta, húzta lefelé, de aztán nagy levegőt vett, és elindult, hogy visszarepüljön a hegyek felett a városba. Nem szeretett búcsúzkodni, de a hegy tetején eszébe jutott valami, megállt és visszanézett.
- Mikor találkozunk újra? - kérdezte volna, de nem jött ki hang a torkán.
A Lila Köd észrevette a Kis Rózsaszínt, integetni kezdett neki, majd tölcsért formált a kezéből.
- Bízz bennem!
- Bízz bennem! -visszhangozták a hegyek.

- Bízz bennem! Hát, persze! - morgolódott magában a Kis Rózsaszín.- De mikor öltöztessem díszbe a szívemet? Vagy a Lila Köd nem hallott még arról, hogy milyen fontos dolog díszbe öltöztetni a szívet?
A rét most egyáltalán nem volt olyan vidám, mint mikor idefelé jöttek. Mintha a lepkék is szomorúak lennének, csak ültek a virágok szirmain és merengve néztek maguk elé. A fűszálak is bánatosan hajlottak egymáshoz, a szél is megpihent egy fa odvában.
- Becsap a világ!  - nézett szét mérgesen a Kis Rózsaszín.- Velem szomorkodik minden, pedig csak látni nem enged a szívem.
Dacosan összepréselte a száját.
- Tudom! Akkor is tudom, hogy a lepkék vidáman repülnek és a fűszálak is táncot járnak, ha nem figyelek oda. Csak én nem látom, mert nem láthatom...
Megtörölte a szemét.
- Jaj, miért ilyen nehéz tovább élni, ha egy kis boldogság szelidűl a lábunk elé?