- Csakhogy végre előkerültél! -dörmögött a Nagy Szürke, mikor meglátta a Kis Rózsaszínt a háztetőn gubbasztani. - Már megint egyedül kell összeszednem a letörött ágakat, hogy télen melegedhess a kéménynél.
- Megyek és segítek -felelte a Kis Rózsaszín megszeppenve.
- Mégis! Merre jártál? - fortyogott tovább a Nagy Szürke dühösen.
- A lelkemet kerestem -hajtotta le fejét a Kis Rózsaszín.
- A lelkedet?
A Nagy Szürke, azt hitte, nem hall jól. Nem is hitte, remélte. Már csak az hiányzik, hogy a Kis Rózsaszín azért tekeregjen mindenfelé, mert a lelkét keresi!
- Ha dolgoznál, nem jutna eszedbe ilyen ostobaság! - mondta megvetően, és mérgében akkorára szívta magát, hogy a tölgyfa elbújt az árnyékában.
A Kis Rózsaszín bűntudatosan tördelte a lehullott gallyakat és apró csomóba rendezte. Legszívesebben eltűnt volna, mint a buborékok a fényben. Hát, persze! A Nagy Szürkének igaza van. Télen jó dolog a kémény mellé kucorodni, ahhoz pedig dolgozni kell, hogy legyen majd mivel fűteni.
De a Nagy Szürke nem látta az Elveszett Pillanatok Birodalmát, nem hallotta  a Kék Madarat, a Nagy Szürke nem tud semmit arról, ami neki olyan fontos.
- Megáll az eszem! A lelkét keresi! - tombolt tovább haragjában a Nagy Szürke. - És mondd, hol a fenébe van a lelked?
A Kis Rózsaszín egy pillanatra úgy érezte, hogy a Nagy Szürke mindjárt galacsint gyúr belőle, ha nem tud válaszolni. Micsoda egy Rettenetes Kérdés ez!
- Hát..., hát... ott van a lelkem minden örömben -hebegte reszketve. - És... ott van minden bánatban. És... ott van a szeretetben is.
- A szeretetben? -üvöltött a Nagy Szürke. - Mit tudsz te a szeretetről? Önző vagy! Csak csavarogsz a világban és azt mondod, a lelkedet keresed, de csak magadra gondolsz. Jobb is lesz, ha visszamész oda, ahonnan jöttél. Akkor legalább nem kell miattad bosszankodnom és nyugodtan dolgozhatok tovább -nélküled!

A Kis Rózsaszín  látta, hogy most minden szó felesleges.
- Talán máskor. Majd legközelebb -suttogta halkan, és elrepült a háztetők felett, a park felé. 
A parkban volt az ő titkos helye. A legrejtekesebb. Amit senki sem ismert, csak ő. Mindig idemenekült, ha egy kis magányra vágyott: egy öreg platánfa odvába. Itt nem zavarta senki. Itt csak az öröm, és a bánat volt vele.
Milyen messzinek tűnik most, mikor ott aludtak a sziklán a Lila Köddel!
- Hjaj, hogy kell megőrizni a buborékokat? -sóhajtott fájdalmasan. - Csak a szépség számít, a szomorúság nem! - emlékezett a Lila Köd szavaira.