Nap mint nap megyek el a Fehérvári úton a Budai Skála felé. Hajléktalanok ülnek a járdán, takarókba burkolódzva.
Tavaly télen megragadta a figyelmem az egyik férfi, aki egy tigriscsíkos kutyával ült mindennap ugyanazon a járdaszegélyen. Hideg volt, de ő mégis a kutyát takarta be a kék kockás pléddel. Ettől elszorult a szívem. Őt talán melegítette más, belülről. Amit a konzervdobozból összegyűlt kevés pénzen vett. Ki tudja.
Karácsony előtt történt, hogy lecseréltem a jókora, 200x240-es  szőttes ágytakarónkat egy rég áhított, puha szőrmésre. Nem engedtem páromnak kitenni a régit a kukánk mellé, már vitték is volna a barna bőrű helyiek a piacra árulni… más terveim voltak vele.
Előző télen is láttam hajléktalanokat aludni buszmegállóban, vagy csak a hideg kőpadon dideregni takaró nélkül. Legyen inkább azé, akinek nagyobb szüksége van rá. Belehajtogattam egy reklámtáskába a takarót és elhatároztam, odaadom a kutyás férfinak. Ő volt a „kedvencem”, állatbarát mivoltából eredően. Már előre elképzeltem, hogy valamelyik reggel személyesen odaadom neki, hogy ne fázzon ezentúl. Hiszen azt az egy takarót, amije van azt is a kutyájára teríti rá… És akkor az neki is és nekem is jó lesz. Merthogy melengeti a lelkemet, hogy ő örül neki. Néhány nap múlva, amikor siettem munkába, újra megláttam őt a szokott helyen. Valamin megakadt a szemem, amit eddig nem vettem még észre. Dohányzott. Szívta a cigit, és ez azonnal megtorpanásra késztetett. Hohó. De hiszen… van pénze cigarettára. Több csikk is volt körülötte. Máris nem tűnt olyan rászorultnak. Ha akarna, tudna magának takarót szerezni… három doboz cigaretta ára. Talán mégsem annyira szegény és elesett, amilyennek én láttam. Vagy akartam látni. Mert önző módon jótevőt akartam játszani saját lelkem üdvéért? Fene tudja…
De meggondoltam magam. A takarós reklámszatyrot felmarkoltam, és a villamoshoz igyekezve letettem a Skála előtti kőpadok mellé. Oda, ahol a legszegényebb, valóban nincstelen csövesek szoktak aludni. Miért kellene nekem személyesen odaadni? Mert szeretném az örömöt látni az arcán valakinek? Fuj, de önző vagyok. Tudtam, hogy nemsokára úgyis megtalálja az, akinek a legnagyobb szüksége van rá. Nem kell tudnia, kitől van, lényeg, hogy onnantól kevésbé fog fázni. És nem kell, hogy rám gondoljon, nekem elég a tudat is, ha aznap valaki már - a lehetőségekhez képest - melegben tölti az éjszakát…