Álmomban fogom gyenge kezed.
Még előttem fénytelen,
halálba dermedt szép szemed.
Iszonyú – így a távolból főleg –
arra gondolni s elfogadni:
hagytam, hogy elvegyen téged.
Anya! – mit mondhatnék?
Keresem a szavakat,
s bár tudom, nem találom már meg soha,
mégis, választ keresni olyan jó,
léleksimogató és nyugtató.
Anya! Mit gondolhatsz most rólam,
ott ahol vagy?
Mit érzel? Tudom, azt mondod:
Ne sírj, fiam, nincs rá okod,
én jól vagyok!
De Anya! Hogy kérhetsz ilyet tőlem,
kiszakad férfimellemből a szívem!
Nem hiszem! Nem hiszek neked!
Nem lehetsz soha jól nélkülem!
Nem, …nem!
Hányszor, de hányszor éltem
át, hogy itt maradtál vélem,
velünk. Együtt! Mint annak idején.
Emlékszel, mikor krumplit sütöttünk
a platni tetején?
Annyira fáj, és úgy hiányzik
fáradt mosolyod,
ahogy a tévé előtt, kezedben krumplival
megálmodtad a holnapot.
Látod, Anya?! A holnap eljött nélküled,
eljön minden nap, én mégsem örülök,
mégsem örülök, örülni nem tudok,
képtelen vagyok.
Anya! Azt kérdezik, Tomi, Peti, Kata:
Apa! Anyák napjára mit
szavaljunk Anyának, az Anyáknak?
Verset, mondókát?
Virágot veszünk, vagy valami mást?
Mindent, amit akartok, virágcsokrot.
Mezei vadvirágot, búzavirágot,
mert azt nagyon szeretted,
vagy kis agyag kancsót?
Emlékszel, Anya, mennyire szeretted?
Van egy a szobámban, kicsi, alig látszik.
Barna, olyan kis takaros, Te vetted nekem,
nyomtad bele a markomba már akkor is
gyenge, sápadt, cserepes kezed:
Tedd csak el, fiam, majd emlékezel
rám legalább, ha már nem leszek!
Anya! Nagyon fáj!
A kis kancsót telesírni nincs már
erőm...
Tudod, haragszom kicsit rád!
Miért, miért nekem kell emlékeznem rád?

Anyák napja.
Nekem ez nem napom, de neked se!
Ha itt lennél, ölelhetnélek, foghatnám remegő kezed.
Az igen! Az anyák napja lenne!

Millió csók innen, oda, ahol Te vagy.
Vagy?
Hol vagy, Anya!?