Persze igazából ez afféle blog kellene, hogy legyen, de majd addig okoskodok, míg rá nem lehet fogni erre a firkálmányra, hogy irodalom.

Szóval, azt írta Anna, hogy nincs lélek. Nem akarok Annával vitatkozni, mert erről már Csizivel elvitázgattunk itt nyílt levél formájában, de én hiszem, hogy van lélek.
Ő így hiszi, én meg úgy.
A hit, ugyebár privát szféra.

A múltkor, azt kérdezte a lányom:
- Anya! És ha van lélek, milyen a lélek?
Érdekes, hogy ezen sosem gondolkodtam el, mert hiszen: érzek. És amit érzek, az van. Mivel éreznék, ha nem a lelkemmel?
Emlékszem, mikor kicsi voltam és okos, akkor egyszer kijelentettem, hogy én csak azt hiszem el, amit látok. Erre valaki, akire nem emlékszem már -arca sincs, meg alakja sem, csak a kérdés maradt utána- megkérdezte: akkor nem hiszed el, hogy van levegő?
Persze, azóta tudom, hogy a levegő is látszik néha, pl forró nyári délutánonként, de akkor ez nem jutott eszembe, és rá kellett jöjjek, hogy az is van, amit nem látok.
És mai napig képtelen vagyok felfogni, hogyan beszélgethetek telefonon valakivel, aki ott él Amerikában, úgy, hogy csak a levegőben száguldozik a jel, amit átalakít a telefonom a hangomból, és szinte ugyanabban a pillanatban meg is érkezik egy másik készülékbe és visszaalakul az én hangommá -több ezer kilóméter távolságban.
Ez nekem varázslat.

Na, a lélek is valamiféle ilyesmi varázslat.
Nem értem, nem tudom, milyen az illata, a formája, a színe, a súlya, nem tudom, hogyan mozog és hogyan választ magának társat, csak az tudom, hogy van.
Nekem legalábbis biztosan, mert tegnap összetörték, és most épp darabokban nyöszörög szerte-szét, de meglepő gyorsasággal kezd újra összeállni, olyanná, amilyennek én is szeretem.
Hja, öregszem. Az ember lelke is edződik, nemcsak a teste.

Reggel még csak dőlöngéltem jobbra-balra a fájdalomtól, és kívülről figyeltem magam, ahogy rám tőr az újabb és újabb sírás hullám, de mostanra már egész jól vagyok. A szemem sincs úgy bedagadva, a fejem sem fáj, a szívem is abbahagyta a kalapálást, szóval megy ez!
Milyen jó is lenne, hinni, hogy ez csak kémia, és akkor bekapni valami csodaszert, és kiűzni a fájdalmat -honnan is? A testemből?
Nem a testem nem fáj. A fejem persze igen, de nem is csoda. Ha én lennék a fejem, és hívatlanul jönnének a gondolatok, nem törődve azzal, hogy már nincs több gondolatnak hely, hát én is fájnék.
És a szívem is egész jól viselte a történéseket, de mikor az öcsém felhívott, és megkérdezte miért ilyen szomorú a hangom, akkor egyszercsak el kezdett kalapálni, és nem akarta abba hagyni. Hiába mondtam neki, hogy nyugi, nyugi! El fog múlni. Nem hallgatott rám.
Aztán mikor épp arra gondoltam, hogy kihívom a mentőket, akkor abbahagyta. Hiába! Az orvosokkal őt is kordában lehet tartani.

Bárcsak kémia lenne minden! Akkor tudnám mitől borult fel az egész laboratórium.
Pedig, már épp kezdtem hihetetlenül jól érezni magam a bőrömben.
Annyira jól voltam, hogy beneveztem az Első Országos Musical Versenyre.
Végre egy verseny, ahol nincs korhatár, és a nevezési díj sem megfizethetetlen, mindössze öt ezer forint!
Végre megmutathatom magam! Végre megmérettethetek!
Az énektanárnőm mondta, hogy az Aldonza dalát énekeljem, mert az olyan jól áll nekem. Énekesileg ugyan nem egy nagy kihívás, de színészileg...! Na, igen! Én vagyok Aldonza, a ringyó, és mindig is az voltam, amióta az eszemet tudom. Mindig arra vágytam, hogy valaki átlásson a rongyaimon, és meglássa, amit senki más: ami én vagyok- ott belül.
Hát, jó! Ha Aldonza, legyen Aldonza! Lásd meg világ, ki vagyok!

Még a körmömet is kifestettem, pedig már vagy fél éve nem is vettem körömlakkot. És vettem direkt fehér selyemblúzt, amit a derekamra kötöttem.
Mezítláb, nyakamban a Nagyonokos láncaival álltam ki a szőnyegre. (Merthogy színpad nem volt)
Én olyan szépnek éreztem magam! Volt egy nehéz kötelező szám: "A zene az kell!" Előző nap szereztem meg az alapot, amire igazán énekelni tudtam.
Azt hittem, engem baj nem érhet! Még Tündérbogyó is eljött, és akkor tényleg, csak jó dolgok szoktak történni velem.

Hát klasszikus, hogy mindig ilyenkor csap be a ménnykű.
Kiálltam a szőnyegre, és még el sem kezdtem énekelni, a zsűri elnöke, Feke Pál, aki fiatal, és biztosan híres is, meg jóképű, röhögőgörcsöt kapott. És miközben én arról énekeltem, hogy Aldonza vagyok, nem Dulcinea, ő nem látott mást, csak egy öreg komikát, aki idejön... Ide! Ahol csupa fiatal van!
Mit akar ez itt? Most akar karriert csinálni? Dulcinea??? Csak nem azt hiszi, hogy ő Dulcinea?

Mikor a verseny után megkérdeztem, mi volt a baj velem, azt mondták, látszik, hogy én már rég foglalkozom az énekléssel, biztosan színházban is játszottam, túl erőteljes volt az előadás.

Mi vaaan? Én csak egy éve tanulok énekelni, felnevelek négy gyereket, és végre megtalálom ki vagyok valójában, és egy kicsit meg akarom mutatni magam, és akkor úgy kezelnek, mint egy kivénhedt primadonnát? Miért volt akkor korhatár nélküli a verseny?
Rájuk kellett volna borítanom az asztalt. Abbahagyni az éneklést, és megkérni, hogy legyenek szívesek -ha már elvállalták ezt a feladatot, akkor adják meg nekem is az esélyt!
Bosszant, hogy nem tettem meg! Tartoztam volna magamnak ezzel.

Így csak a várakozás marad, hogy megint egybe legyek valamikor.
Mert ahogy a dalban is van:
"Egy ember élet, oly könnyen megtörhető, ha bármikor fegyvert szegeznek rád"

De sírni csak a győztesnek szabad.