Álom és ébrenlét határán történnek a csodák, mikor bármi megtörténhet. Nem félsz, csak vársz. Vajon mi lesz? Hallgatod a csendet. Tik-tak… Tik-tak...
Falon az óra lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany
S a sötétben majd boldogan megáll.
Emlékszem nagyanyám ingaórájára.
Szólt a rádió, zöld szeme világított, s én a nagy dunyha alatt hallgattam a mesét. Sose fáztam. Az óra beleketyegett a sötétbe, az ágy a levegőbe emelkedett. Repültem felhők fölé, hol beszélnek a fák, és Holle anyó megrázza paplanát, hogy a gyerekek örüljenek: esik a hó!
Csak most értettem meg: az öreg inga is várta már a percet, hogy mikor békés szuszogás hallatszik, kedvére álmodhasson.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
Jól van. Alszok már. Csak még egy kicsit! Érezni akarom a repülést, a várakozás izgalmát, mindjárt jönnek a szebbnél szebb gondolatok, és már nem rettent a zuhanás, tudom, hogy elkap úgyis egy nagy madár. A holnap olyan messze van! Már nem lázadok, hogy mért szürkék a hétköznapok, hol vannak a csodák? Könnyű minden, megenyhül a robot.
Még a kövek is visszavágynak a vízbe! Lehet, hogy meghalnak ők is, ha nem simogatják a hullámok többé őket? Hiszen, a vízben, minden kő sokkal izgalmasabb! Csupa titok, csupa szín! Aztán, ha az utolsó vízcsepp is elpárolgott róla, megszűnik a varázs. Szegény kicsi kő! Menj csak vissza a tengerbe!
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rímek.
Hiába mondják, hogy az ember mindig egyedül van, még a rímek is társra vágynak. A rímtől csendül fel a versben a dallam, a társtól hagy bennünk nyomot a szépség. Kell valaki, aki ért, hogy érteni merjem önmagam. Kell valaki, akit értek, hogy rácsodálkozzak a világra. Kellenek a rímek!
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényűzése?
Álmodozni, nézni, „hogy úszik el a dinnyehéj”, töprengeni, hogy „lenni, vagy nem lenni” mi végre való? Cselekedni kell! Tenni a dolgunk, mert különben kitaszít a világ.
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
Bárcsak ne fájna, mi másnak sem fáj! Miért oly rövid a tavasz, s a nyár miért csak ritkán szelíd? Miért, hogy az ősz oly gyakran ködbevész? A hó, mért oly ritkán fehér?
Hát, jó! Alszom már, és beállok a sorba.
Mihaszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mindig kicsit félek, mikor előttem a tabula rasa. Vajon megtalálom a betűket, amik elrejtve már ott élnek valahol a lap mélyén? Vajon tudni fogom, mit kell írnom? Vagy csak botorkálok együgyűn, mint aki nem látja szeme előtt a csodát, ahogy a másjusfa a széllel szeretkezik, vagy mikor falevelet ringat a víz. Ott van mindenben az ölelés, de vajon meglátom-e?
Az én bús kezem már csak tétován keresi a billentyűket, mit ez a szédülten rohanó világ kínál, de legalább a lap simasága megmaradt, a fehérség most is ugyanaz, és ugyanaz maradt a lét: dadogva önmagát kereső, világra rácsodálkozó, örökké nyugtalan átutazó.
Fogy az időm, és egyszer úgyis mindennek vége lesz.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
Én megpróbáltam! Hittem, lehet másképp is, de mindig győzött a realitás és a gravitáció. Benőhetne már a szívem lágya! Mert hiába töri be az orrom nap, mint nap a valóság.
Majd egyszer… Persze… Máskor.. Szebb időkben…
Tik-tak… ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Félénk szíve… Tik-tak… Igaz… Igaz…
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek… bolondság… szép jó éjszakát!
_______________
Tóth Árpád: Jóéjszakát! c versének felhasználásával
|
