Még épp hogy csak dereng.
Szobámban, mozdulatlan fekszem,
fejemben egy gondolat kereng.
Miért?

Odakinn esik végre.
Sűrűn kopognak az életet hozó cseppek,
de tőlük sem kapok választ a miértre.
Miért?

A versre gondolok, amit neked írtam.
Hogy adjam át, hogy szavaljam el neked?
Ha elvett tőlem a halál, hiába sírtam.
Miért?

Vigyem ki a temetőbe, egy szál virág gyanánt?
Kezemben fotóddal sírjam szemem vörösre?
Szidjam a szenvtelen halált?
Miért?

Arra gondolok, milyen önző vagyok.
Meg sem kérdezem, te mit szeretnél?
Látod, az vagyok!
Miért?

Miért van az, hogy állandóan zaklatlak, kereslek.
Kérdéseimre nem létező válaszokat keresek.
Keresem a régi fényt a szemedben. Szeretlek.
Elmondom naponta, hogy szeretlek.
Szeretlek, és nem engedlek!
Miért?

Honnan tudom én azt, remegő szívű gyermeked,
Hogy ott Isten országában, mi a jó neked?
Miért keresem még mindig régi fényét szemednek?
Végre mondja meg már valaki, hogy ennyire miért szeretlek?

Anya, mondd meg kérlek, adj választ!- a versemmel most mit kezdjek?

S ekkor, mint minden hajnalon,
Tekinteted fénye bekúszott hozzám az ablakon.