...hátha jön, vagy lesz...sosem lehet tudni...akár a világ legszebb, szíveválasztott hölgyére...várni kell. Ezt nem lehet elsietni, siettetni meg pláne. Kikukucskálok a sötét vermemből (a fejemből) a két résen át; semmi...unott, egykedvű járókelők. Szembe is jönnek, azoknak a kalapjuk ráadásul szinte az arcukba nyomva, olyan kivehetetlen figurák, mozgó, élettelen bábuk. Lesből, az ablakpárkány alól bámulom őket. Talán felnéz az egyik...vagy váratlanul kisüt mondjuk a Nap..ez is olyan lehetetlennek tűnik, tekintve, hogy kilométer-vastag szürke felhőköltemény alakul egymásba, hol vissza, esőre áll és fog is.

Valahol lesben állnak fölöttem is, épp ezen gondolkodom, míg szövögetem ezt a rendszerint lezajló némamonológomat magamban, ha figyelnek, hát elég felhívnom magamra az ő figyelmüket valami szokatlan karlendítéssel, vagy effélével, mondjuk kiáltani hangosan. Ámbár, ki tudja? Nekik (kik is azok a nekik?) talán mindennapi jelenség, fölösleges erőlködés. Várok tovább, ritkul az utca, nagyobb foltok nyílnak-esernyők-a kisebb foltokból, aki teheti behúzódik a kapualj alá, vagy igyekszik elérni a párásra lehellt megtömött buszt, amely most érkezett.

Egy anyuka kétségbeesetten próbálja beterelni ernyője alá rendetlenkedő, rakoncátlan kölykét. Ez kissé feltűnőbb, majdnem érdekes. Persze fiúgyerek. Felnéz hosszan az égre és habzsolja az esővizet (tiszta csatak, a ruhája is), majd oldalra pillant-anyjára, meddig mehet el. Részvéttel szorítok neki. A hatástalan, könyörgő, fokozatosan üvöltésbe átmenő szidalomáradatot követően lendül a retikül. Ennyi elég, ma még anyuka nyer, ezért a részvét. A többi pisszenni sem mer, elvonul csapatuk.

Nekem milyen dilettantizmust kellene elkövetnem, hogy lecsapjon egy méteres kéz? Talán elég, ha a’ la nature elkezdenék egy szabadverset, minden előzmény nélkül. Rendszerint, ezt is észrevettem, messze elkerülöm a témát, aztán el is feledkezem róla. Várok, hogy mire is? Arra a virtuóz hegedűszóra, mely képes elvarázsolni a szívet is? Igen, de nem tudom pontosan, mert máskor alkonyati napfény, átszűrődő vérarany, titkosan himbálózó levéllombok ölén, illetve kedvesem kézszorítása azzal a kis mosollyal szemében. Nem jó elébemenni az ilyen dolgoknak, csakhát kivárni meg kétesélyes. Ezért részben előkészíteni, előidézni lehet, már csak szemlehunyva átélni a fejtől lefelé hátgerincen bizsergető ÉRZÉSt, előszelét a berobbanó, de csak nagyon röviden időző ihletnek. Alkotó erejét nem megragadni maga a bűn, bár tettenérve teljes valójában le is jegyezni majdnem lehetetlen. Amikor kinézelődök így, mi mást is keresek?

Persze vannak egyéb módszerek. A szinte érdektelenségig közömbös szemlélődés, a látszólag-semmi-sem-érdekel passzív létezés, mely mögött jól eldugva vár egy szál, ami majd megragadja a mondanivalót. Olyan, hogy csakúgy ültem és váratlanul belémcsapott, ismerjük be, bár igen értékes, a folyamatosan író számára elfogadhatatlan perspektíva, kivéve persze, ha azután folyamatos írásra lesz képes.
Egy életen át nem lehet várni. De kell várni, mert ez a gyújtóláng, ettől lesz valahogy egész másmilyen, a szavak puszta soraiból zseniális költemény. Nem te írod, ezt most megmondom, csak lejegyzed, bár a szerkesztésben lehet némi részed, ezért köztulajdon. A szerzői jogdíj amúgy sem elég a betevőre sem, tehát tekintsd csak afféle ráadásnak szorgalmas várakozásodért.

Apropó, mikor jön már..? Én nem vagyok türelmetlen, egyébként is inkább verselni szeretek, különben is holt fárasztó ennyi rizsát begépelni..de hát ki tudja, lehet, hogy EZ lesz az, ami pont az értéket képviseli majd, nem a nagy műalkotás, nem a rákészüléssel, vért izzadva megalkotott versek verse, a tépelődő, idegőrlő várakozás közben felsejlő közjáték, a cél érdekében lezarándokolt út, maga a számomra kellemetlen szagú izzadság, szavak kimondását megelőző sóhajtás. Ha akarnám is, nem segít, az akarat a legnagyobb akadálya az írásnak (ha tudnád, mennyire várom már, hogy befejezhessem valami bölcs végszóval...), sőt ellenkezőleg, mint valami elromlott csap, akkor kezdenek igazán folyni, belőle- át- rajta. Voltaképp nincs is utca, sem járókelők, a borússágot is a napsütés hiánya okozza, de mint ilyen megfelelő katalizátor. Ha jólétben, mindennel kiszolgálva éldegélnék, szerinted eszembe jutna, hogy mindezt leírjam? Két évig egy alagsori pincében dolgoztam-éltem halotti csöndben, napfény nélkül, mégis, szerintem akkorra datálhatók az eddigi legjobbjaim.
Igazad van, nem feltétel az aszkéta életmód, vélelmem szerint a gyengéknek segítség, mert vagyok annyira elbizakozott, hogy gyengének tartsam magam, és nagyképű, hogy mondhassam, szerény is. A hasonlítgatást bízzuk a szakértő utókorra, ha te másképp érzed, elég, ha amatőr irodalmárnak nevezed magadat, engem, abból nem lehet baj. A bölcsesség az eltelt idővel négyzetesen halmozódik, letisztítja a gyémántról a vélemények sártengerét, már ha marad egyáltalán valami. Bízz, reménykedj, várakozz tovább...talán ez akar lenni a végszó, és ha nem is jött el a varázsköpenyes vendég, még nem késett el...

2007 05.07.