Olvastam a versedet, és arra gondoltam, írok neked!
Én olyan vagyok, milyet szeretnél: konok fejemet magasra tartom, és csak állok az utcasarkon, testemet eladnám néhány szép szóért...
De lásd, ma is mit kerestem: csak néhány csóktalan csók, hideg ölelés lett megalkudott bérem, pedig tűz ég bennem, mint benned.
Gyere el értem, vigyél magaddal! Hiszen, te mondtad: Téged nem érdekel, hogy mások engem minek tartanak.

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a siromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
"Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam."

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Én is hitetlenül élek - habár izgat a Nagy Titok, vajon ki igazgat, ki teremtette ily tökéletesen tökéletlenre a világot -, de hogy mi lesz a síron túl, az nem érdekel! Én csak megyek előre, mint te, úszok szemben az árral, nem törődve azzal, mi vár a másik parton, hogy hol ér majd utol épp az alkony.
S ha csatázni kell, nem nézem szémalommal, vagy akár egy hadsereggel, megküzdök mindenért, akár csak te! Megyek én is a járatlan úton.
Jaj, Ady! Miért nem félek?
Hiszen, félnem kellene! De csak a csókra vágyom, az ölelésre, és tudom, élhetnék szebben, mégis, lásd: csak veled tiszta a lelkem.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Most én könyörgök hozzád a szavaiddal, hogy "békíts ki Magaddal, s magammal", mert nekem te vagy az Isten, te vagy a Minden. Látod, ezért olyan sebezhetőek a hitetlenek, mert mindenkinek kell valaki, kit Istenként szeret.
És bár lehet, van a világon tőlem szebb, ki lenne a kedvesed, de olyan szép nincs egyse, mint amilyen én, ha arcomat tartja két kezed.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Te Minden Titkok Tudója, Midász király sarja, ki érti a nádi beszédet, gyere el értem és szeress!
De ha nem jösz, azt se bánom! Akkor majd egyedül megyek az úton, fülemben új időknek új dalaival, mert már a hitem örök, hogy mindenben ott kísértesz.

Meghalnánk, mondván: "Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek."