Egy álmatlan éjszaka után a szép álom jöttét már feladtam,
Fáradtan felkeltem és kiültem az erkélyre kora hajnalban.
Tizedik emelet, az egész lakótelep könnyen átlátható onnan,
Az ébredező város zaját hallgattam, és csak bámészkodtam.

Míg a korán kelő, sietve munkába menő embereket néztem,
Gondolataim futni hagytam, nem fegyelmeztem meg szépen.
No, hát volt is a fejemben olyan káosz, olyan nagy kuszaság,
Hanyatt homlok menekült volna, aki akkor agyamba belelát.

A tizedik emeltről nézve hangyányi kicsik mind az emberek,
Csak ruhájuk, és testük látni, de szemükbe nézni nem lehet.
Pedig az arckifejezésekből, és a nézésekből minden kiderülne
Látni hogy az illető épp bosszús, közömbös, vagy kimerült-e.

Az én anyukám sosem kérdez, csak hosszan a szemembe néz,
Felesleges szépítenem, a pontos diagnózisommal máris kész.
Vagy ott van Ő, a nagy Igazi, egymást nézve csak hallgatunk,
Mégis mind a ketten tudjuk, hogy gondolatban hol vagyunk.

Fentről, a magasból nézve egyformák mind a siető emberek,
Nem látszik, hogy ki a boldog, ki bánódik, és hogy ki beteg.
Ahány ember, annyi sors, annyi különböző életút van bőven,
De innen fentről egyformáknak látszunk, mint a temetőben.

Közben rám köszönt a reggel, megint élni kell egy napot,
A székemről felállok, még körülnézek, aztán beballagok.
A kisfiam az ajtóban áll, puszit ad, és kérdi, hogy vagyok,
Ekkor meglátom a park virágját, s hogy a Nap rám ragyog.