nézd, itt ha az eső hull, utána ráncos utcák akácillata ölel át, elvéreznek virágai, most elfogy az út, és tisztán tudjuk, hogy csak letépett, furcsa szavak, s a szavak mélyén csak csend marad, tündöklő ez az ébredés, az idő, a tükör, mely szobánkat magába zárja – mit tagadjam, most hallgatva élem meg a békét, ahogy átölelve mellettem álmodsz, a Tisza-part fái alatt elnyúlva messze a város, az ablakok nyitva, május van, szerelmes öledbe bújva ébred a fény, álmot adsz kezembe naponta, naponta hitet, szavakat, de most nem merem őket magukra hagyni, a versek most halottaim ebben a csendben, őrzöm a kihullott időt, amint a huzatos szobán a szél, átfúj valami borzongató időtlenség |