Olyan jó lenne elmenni
egy alföldi tanyára,
ahol
poros út vezet a szikrázó semmibe
ahol
nappal a nappali
éjjel az éjjeli
tücskök ciripelnek
ahol
nem szól hozzám senki
ahol
én sem szólok senkihez
ahol
nagytollú barna
fényestollú fehér
és kendermagos
tyúkok kapirgálnak az udvaron
ahol
verebek fürdenek a porban
és fecskeraj zajong
az istálló eresze alatt
ahol
öreg, lompos puli őrzi a házat
s bölcs ugatása messze űzi
a nemlétező ellenséget
ahol
búzaföldek integetnek
aranyló aratás ígéretével
ahol
akácfák nőnek
szikkadt árkok partján
ahol
ottfelejtett szénaboglyák pihennek
álmodva a tavalyi nyarat
s illatuk semmihez sem hasonlítható
ahol
délutánra hatalmas gomolyfelhők nőnek
a magas-kék égen
és hasuk bíbor-lila lesz
délceg villámaik száguldó fényében
ahol
a haragvó Viharkirály
szerelmes csókot vált
a könnyű Szélkirálynővel
majd tovavonulnak gyorsan,
hogy a szomszéd réteket is
megérintse
nászuk édes gyermeke,
a meleg nyári zápor
ahol
a vihar után tiszta lesz a levegő
és később öreg néni tipeg át
a szomszédból, hogy megkérdezze:
Maguknál is, kedvesem?
Igen, felelem
s órákon át beszélgetünk
egész másról, lényegtelen dolgokról
és lassan beesteledik,
a néni hazakészül
a világ fonákságain töprengve
ahol
néha porvihar támad,
melyet gyönyörködve nézek
a tanyaház óvó öleléséből
és sajnálom az úton rekedt vándort
és nevetek a kétségbeesett kárálással
menekülő tyúkokon
ahol
a hatalmas diófa árnyékában ülhetek
s átgondolhatom, miért is vagyok itt
s ha semmi eredményre sem jutok,
az sem baj,
mert maga a létezés a jó,
nem az ok
ahol
vizet húzhatok,
fát vághatok
és tüzet gyújthatok
a lelkemben annak elviseléséhez,
ami majd akkor vár rám,
amikor el kell hagynom ezt a tanyát,
a csendet, meg mindent
vagy
ami akkor vár rám, ha kiderül,
hogy a tanya, a csend, a béke
csak vágy,
rajtam kívül létező valami
s olyan messze van,
mint az a sok ezer csillag,
amely a nyáresti vihar után
a végtelen mezők felett ragyog.