Kimondhatnád, Kedves, hogy nedves,
És hogy ne várjak semmiféle száradásra,
Aszály után valami nagy-nagy áradásra
Várok mégis mindig, Kedves!
Várom, hogy dobálj magadról mindent szerteszét .

Úgy kezdődött, hogy megfájdult bennem a karcod.
Most ősfenyők tövében buzgó források őrzik arcod.
Szomorú szemed azért is kék:
Én vagyok benne egy buborék.

Talán elmennél, de már nem lehet, csak lenni,
Lángoló kezem lángoló kezedbe venni...

Nem is vagyunk mi egyebek, csak sárga rózsák...
Azt hiszem, hogy nyílik még...

Csodálatos kéken kék most az ég.

Elmegyek veletek messze fel, ahol csak
A fenyőmadár dala énekel, ahol csak a fenyők
Kúsznak fel az égre. De mivégre?
Lángoló sziklafalak égnek itt el minden este,
Puha párnácskájába fullad bele drága teste,
Én meg másnap elölről kezdem újra:
Mászok gomolyfelhőként a sziklafalra,
Csodálatos kék égként fenyőtűre tűzve.

Morzsálom alig kért vagy könyörgött kenyerem,
Síkportól fehérlik mind a két tenyerem...

Lent meg homokbuckán bucskázik át az éj,
Mégis azt akarom csak, hogy ne félj! Ne félj!

Szomorú szemed azért is kék!
Ott vagyok én: a buborék.

Kötelek, biztos kapcsok kötöttek össze,
Mentem elől, és kérdezgettem: jössz-e?
Olyan zsebeket kerestem Neked a sziklafalban,
Amikben tíz kicsi ujjad simogatva
Pihenhetett meg a pillanatban,
Mielőtt újat fogott volna.
És nem nyafogtál, hogy megállok, baj van.
Se hangosan, se nagyon halkan.
Így másztunk mi ketten önfeledten.
A sima szikla szikraszirma sírt,
Mikor a sötét kőoldalon én Te lehettem, s Te én.
Ott fent, a világ tetején.