Hamarosan itt lesz a Vihar, de ne félj, mert neki is van lelke. De, mert mindig szidják, szapulják, falat épített maga köré, mint az emberek. A vadság, a harag, az üvöltés falát, hogy ne engedje magához a bántásokat. Szövetséget kötött a Villámmal, az Esővel és a Széllell, hogy együtt elég erősek legyenek a világ ellen. Amikor pedig kitombolták magukat, szétválnak, és mindegyik megy a maga útjára. A Villám a fellegek fölé, az Eső vissza a felhőkbe, a Szél pedig a madárnemjárta csúcsok közé, itthagyva gyermekét, a lágy, simogató Szellőt.
Itt vagyok!
Rettegjetek!
Lecsapok rátok kíméletlen',
s uralkodom a föld felett!
Azt mondjátok, vész vagyok,
pedig annál kevesebb,
de akkor is fussatok, hamar,
mert nem kímélek senki élőt! -
kiáltja a vad Vihar!
Valaha szelíd voltam,
csak játszottam erőmmel,
földeket öntöztem
csendes, meleg esőkkel.
Táncoltam a Széllel,
a szeszélyes ledérrel,
s villámok tüzében
magam kedvvel néztem.
Akkor Nyári Zápor volt nevem,
s oly könnyű volt életem,
mert szerettek az emberek
és tudtam, mikor megjelenek,
imába foglalnak hálás kezek,
mik áldón az ég felé nyúlnak,
tiszta cseppjeimmel ittasulnak,
nevetnek, kacagnak,
hogy újra itt vagyok! -
s mikor elviszem felhőim,
egemen szivárvány ragyog.
Aztán valami megváltozott...
Az áldó kezek átkot intenek,
s hova örömmel megyek,
ordítva mondják az emberek:
"Már megin' itt van! Legyen átkozott!
Sodor a szél, a villáma rettenet!
Menj innen, vad Vihar!
Takarodj földünkről hamar!
Nem kellesz nekünk többet már,
jöjjön inkább a napfényes, forró Nyár!
S öklüket rázzák felém,
templomokban szólnak ellenem
pedig csak életet hozok nekik
szelíden, kedvesen.
Miért nem kell a csendes zápor?
S villámaim játéka miért vádol?
Ó, ha érteném,
mit akarnak az emberek...
Elmegyek hát, ha nem szerettek,
oda, ahol a madár se jár,
hol a csúcsok egekig futnak,
hol magány és nyugalom vár.
Elmegyek, hogy ne bántsatok,
elbújok messze, hogy ne lássatok,
s feledjetek...
De majd néha eljövök,
s akkor rettegjetek!,
mert nem lesz kímélet,
sem szánás, kegyelet!
Nyomomban pusztulás jár,
letaposott Élet!
Mint ahogy tapostatok engem -
Ó, miért nincs kímélet? -
Nem akarom!
Hol van a hatalom,
mi változtat
embert - emberré?,
s minden újra szép lesz...
Meghallván a vihar szavát,
gondolkodott a nép...
- Ember és Vihar közt
miért e szakadék?
A sok rombolásból
mikor lesz már elég?
Miért tesszük vaddá
Isten szent erőit?
Miért nézzük tétlen
a táj vámszedőit?
Miért kell háború?
Miért kell a harc?
Éljünk együtt békén,
hisz más minden arc.
Legyen a menydörgés
orgonaszó hangja,
a villám - fénynyilak
aranyozott rajza.
A lehulló eső
táplálja a földet,
s a zivatar után
érezzük a csöndet!
Így lett a Viharból
játékra kész, régi.
Miért volt üldözött?
Már senki sem érti...
|
