Megállt, már minden, igen, örök fény tündököl S a vén cigányasszony hátrafordulva, csodálkozásba Meredt arccal elfelejtette tovább szórni átkait Torka nyitottá fagyott, hangtalan, többé nem üvölt
Panoptikummá lett oly sok nyüzsgő város, utca Milliárdnyi apró vízcsepp szétszóródva lebeg Amint közé hajtott kerékpárján a matrózruhás gyerek A meggörnyedő árus ládáját letenni nem tudja
Élénksége immár megmarad, az úrnak is, ki mutat Az óratorony felé rebbenő tárt szárnyú madárra Szalmakalapos, hölgyének finom, árnyékba vont arca Mosolyognak szemei, simítja haját a közrevont fiúnak
Kinn, a platánfákat rügyezés közben érte a tavasz Torpant szélfolyamba mered rajtuk ezer levél-rezdülés A Múzeum-körúton állni látszék a döcögő villamos S vele a pozsgás rikkancs-gyerek, ki plakátot ragaszt
Odabenn vendég és fodrásza hiába nézi a tükört Azt a tincset –szólna- jó lenne még megigazítani S kívánsága? - kérdezné a fodrász – lenne még valami...? De megállt, már minden, igen, örök fény tündököl
2007-08-30
Köszönet Fényesi Tóth Jánosnak az inspirációért! |