Lelkem csüngő bágyadt során,

Pár betű még esdekelve néz ostobán.

Én csak pislogok, ezernyi fájdalmat leplezve,

Olyan idegölőn ellenséges tekintete.

Ostorozza lelkét, megkeseredve,

Kipukkad szavaitól, másra sem figyelve,

Mint önakaratának, szitkozódó énekére,

Nincs nyugodtsága, menedéke.

De még sajnálat sem ébred bennem,

Inkább szánalom, ha szólít, rágalmaz éppen.

És nyelek, oly sok küszködő méreg-gombócot,

Nem hagyom magam, ha láthatatlanná is válok!