Vörösen izzó naplementét látok a hegyek felett,
szeretném én megosztani a bánatomat veled.
Gondolataim csak tehozzád szállnak,
hiányzol testvérem, hiányod oly nagy.
Sohasem hittem,hogy ilyen kegyetlen az élet,
lelkemben feltörnek a fájó érzések,
a múlt és az emlékezések.
Beteg ágyadon feküdtél, s kinyújtottad kezed felém,
megfogtam tiéd, hisz te is fogtad mindig az enyém.
Utoljára egy halk mondat hagyta el ajkadat:
"Ez a nyár is elmúlik, lassan vége van."
Szívem össze szorult, s markolja egy erős kapocs,
ajkamra kell eröltetnem egy kínzó mosolyt.
Tudom hogy múlnak a percek az életből,
sikolt a szívem a félelemtől.
Pillantásod rám veted, s össze akad tekintetünk,
tiédnek fénye már, már nagyon messze repül.
Szemed lecsukódik, fényét már sohasem láthatom,
még rebben, még utoljára üzen, búcsúznunk kell.
Ne hagyj el hit, ne hagyj el remény.
Ne hagyj el testvérem, hisz szeretlek én.
Készen állsz egy hosszú útra, indulsz a csillagokba.
Kezed lehanyatlik,s kicsúszik kezem,
kezem elengedted, mert menned , menned kell.
A fénykapuhoz értél, ahol vár egy új világ, vár a békesség.
Én álmodtam utakat, egy gyönyörű világot,
most álmodik a szívem egy kicsi kék virágot.
Álmodj te is, álmodj csendesen.
Álmodj a csillagok között békésen, szelíden.
Izzófényű nap a hegyek mögé bukott,
sugarát én már nem látom, de valahol most is ragyog.
Néma sötétség ereszkedett a tájra.
Feltekintek és kémlelem az eget,
lassan gyúlnak az apró pici fények.
Egy rám szebben ragyog mint a többi,
két szemed fényét vélem benne felfedezni.
Kinyújtom kezem felé, s te megfogod enyém,
szívemben örökké élsz, és soha, soha nem feledlek én.