Vén Duna, hűséges öreg barátom.
Te láttál felnőni engem, vigyáztál mint kisgyerekre.
Neked meséltem el minden titkos álmom,
nem bánom, hogy elvitted messzi vizekre.

Hallottad sóhajom, benne bús imám,
könnyeim ezer tajték vitte el,
és a keserűséget amit a sors rót ki rám,
vizes oltárod örvényein áldoztam fel.

Voltál vad víz, zúgó áradat,
elmostál földet, fákat és házakat.
De voltál csendes, szelid nyári hajnalon,
locsogtál fülembe szerelmes dallamon.

Láttad első szerelmes csókomat,
szégyenlősen bújtunk meg parti fád alatt.
Egy érintésben ott maradt pillanat,
egy gyermeki szenvedélybe meg maradt.

Láthatod már deresen vén fejem,
pillantásom egy sárguló, úszó falevélen.
Leejtett csodálatom mint drágakövet felveszem,
hogy alázattal köszöntselek. Téged kedvesen.

Ha jön az elmúlás és mindennek vége,
egy kis csónak leszek majd új életemben,
bennem lopnak először szégyenlős csókokat,
és itt súgnak fiatalok szerelmes bókokat.